Európa

A mai napon létezik egy olyan évforduló, amelyről nem sokat beszélünk, de tanulságai mégis roppant időszerűek. Pontosan hetvenhárom esztendővel ezelőtt, 1947 június 5-én hirdette meg George Marshall amerikai külügyminiszter azt a nevét viselő pénzügyi tervet, amelynek eredményeként tizenhét európai ország kapott jelentős pénzügyi és anyagi segélyt ahhoz, hogy újraépítse a második világháborúban rombadőlt gazdaságát. A támogatás gyakorlati kivitelezésére jött létre a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, az a két intézmény, amelyekről manapság is igen gyakran hallunk. Gazdasági-pénzügyi számítások szerint mai értékben a Marshall terv mintegy 600 milliárd dollárt tesz ki. Nem véletlen tehát, hogy amikor az Európai Bizottság a napokban előállt a maga 750 milliárd eurós támogatási elképzelésével a vírusjárvány okozta károk enyhítésére, a pandémia megviselte európai országok gazdaságának az élénkítésére, akkor a nagyságrendeket tekintve gyakran elhangzott elődjének a neve. Ez utóbbi terv azonban jóval bonyolultabb, csak kisebbik része támogatás, nagyobbik része a világpiacokról felvett, hosszú lejáratú hitel, így minden bizonnyal sok-sok vita lesz még körülötte. Érdemes viszont felfigyelni egy olyan gazdasági intézkedésre, amelyről nem sok szót hallanni, de amely párját ritkítja a maga nemében. A spanyol kormány ugyanis úgy döntött, hogy tekintve a vírusjárvány utáni állapotokat, a terjedő szegénységet, június 15-től bevezeti a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelem fogalmát, amely alanyi jogon jár az ország minden lakosának. Akinek semmiféle bevétele nincsen és egyszemélyes háztartásban él, havonta 476 eurót kap, a tizenkét kategóriába osztott és különböző bevételekkel rendelkező háztartásokban azonban az összeg más és más. Roppant érdekes kisérlet, amely egyrészt hasonlít azokhoz az évek óta hangoztatott törekvésekhez, miszerint uniós viszonylatban meg kellenne határozni egy olyan minimális jövedelemszintet, amely lehetővé teszi minden európai lakosnak az emberhez méltó életet, másrészt pedig összecseng azzal a gyakorlattal, amelyet az évek során elsősorban a skandináv országok dolgoztak ki és voltaképpen azon az elven alapult, hogy adott életszínvonal alá senki nem süllyedhet, mert ez biztosítja a társadalom egyensúlyhelyzetét. Talán emlékszünk még : a Svédországba eljutó romániai, magyarországi és általában kelet-európai menekültek éveken át számoltak be arról, hogy ott mindenki bútorozott lakást kap és bizonyos, levásárolható  összegek is járnak neki, amíg megtanulja a nyelvet, amíg dolgozni kezd. Azt hiszem, a kedves hallgatók közül nagyon sokan olvasták Ernest Hemingway: Akiért a harang szól című, a spanyol polgárháborúról szóló könyvét, amelynek első oldalán ott áll a Shakespeare-kortárs költő, John Donne néhány sora: „ Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Eddig az idézet. Nos, az elkövetkező hetek, hónapok és évek majd bizonyítják, hogy az emberi szolidarításnak ezt a gyönyörű metafóráját emberként, közösségként, országként, unióként hogyan éljük meg.