Trianon – és ami jön

Máskor örültem, ha a „jegyzetnapomra”, csütörtökre fontos, megkerülhetetlenül aktuális téma adódott – a mai túl kerek, százéves évfordulón nem örültem. Rám esett Trianon… Ránk estek országaink eltérő előjelű megemlékezései. Egyszerre esett ránk a gyász, a bánat és a nemzeti összetartozás egyfelől, az örömünnep, a vae victis! és a kegyeletsértés másfelől.

A lapban, amelynél dolgoztam, tíz évvel ezelőtt is rám hárult a feladat, hogy a békediktátum évfordulójáról vezércikket írjak. Mi volt – mi lesz? a címe, és így kezdődik: „Trianonra méltóképpen és méltóságban emlékezett meg a magyar nemzet, a környező országokból érkező egyes reagálások pedig azt bizonyítják ismételten, hogy a vesztes – ha a traumát kellően nem tudta is feldolgozni – tisztább lélekkel állhat a történelem színe előtt, mint a kilencven évvel ezelőtti döntés haszonélvezői.”

Most azzal kell kezdenem, hogy idén másképp van minden, mint bármikor ezelőtt. Már Trianon sem a régi, mást mond nekünk, és másképpen kell írni róla. Teljesen megváltozott a világ, a nemzetek közötti és a nemzeteken belüli megosztottság és gondok is gyökeresen másak. Igaz, akkor is gazdasági válság volt, de most még keményebbnek nézünk elébe. Egyre súlyosbodó klímaváltozás földtörténeti korát éljük, és sok jóra nem számíthatunk. Most egy parány nem-is-élőlény nem egészen fél év alatt teljesen megváltoztatta a világot, romokba döntötte az egészségvédelmet, az oktatást, a sportéletet, a szokásainkat, a lelkünket. Most a világ első nagyhatalma városaiban megjósolhatatlan kimenetelű zavargások hullámzanak. Világszerte milliószámra válnak emberek egyik napról a másikra koldusszegénnyé.

Mindezek mellett Magyarországon demokrácia-deficit, tekintélyuralmi rendszer alakult ki, a nemzet gyökeresen megosztott, tombol a gyűlölködés. Románia pedig a sokoldalú káosz, az ünnepélyes inkompetencia és a titkosszolgálatok ellenőrizhetetlen teljhatalmának országa, amelyben az államelnök élesztgeti a lábszagú nacionalizmust. A kettő között állunk mi.

Mit lehet ezen a napon egyebet, nem mindennapit mondani? Különösen ha legkiválóbb kortárs bölcsészeink egyike, Tamás Gáspár Miklós azzal a címmel közöl megrázó esszét az Élet és Irodalomban, hogy Miért ne írjunk Trianonról…

TGM azokat a múlt század eleji „magyar okokat” sorolja és elemzi, amelyek az ország kétharmadának elvesztéséhez vezettek, és nem fél párhuzamot vonni azok között és a mai „magyar okok” között. Mert sem a gyász, sem a megemlékezés, de még a nemzeti összetartozás sem ér semmit, ha nem vonjuk le a száz évvel ezelőtt objektíve történtekből a mának szóló tanulságokat.

Következzék néhány idézet, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt az írást el kell olvasni!

„A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül. Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. szélesebb közvéleményt ne is említsük.”

„A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867–1918).”

„Amit mi Trianonnak nevezünk (s amit Németország már nem nevez Versailles-nak) egyedül Európában, az éppen a nemzeti újjászületés mámorában született, a nemzeti önrendelkezés és nemzeti függetlenség gondolata jegyében. Ma a magyar hivatalos etnicizmus a függetlenségi gondolathoz szeretne kapcsolódni, de hát Trianon a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom fölbomlásának következménye, azé a birodalomé, amellyel szemben a régi magyar nacionalizmus épp úgy érzett, mint mai etnicista utódai az Európai Unióval szemben. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?”

„Ki gondolkozott el rajta, hogy mi volt Széchenyi, Kemény, Eötvös véleménye a nemzeti függetlenségről 1849 után (radikálisan és véglegesen elvetették; Széchenyi a saját egész pályáját elátkozta, mondván, se Kossuth, se Petőfi nem lett volna nélküle, pedig micsoda emelkedett helyzetünk lehetne mint a Monarchia vezető, arisztokratikus nemzetének), arról nem szólva, hogy tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar–román háború?”

„A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére – meg se említem a fölületes bűnbakkeresések népszerű társasjátékát –, a szükséges értelmező munkát nemzedékek nem végezték el (bár az adatgyűjtő és adatrendszerező történettudományi, szakmai munka csörgedezett a közismeretlenség fátyla mögött), az egykori Monarchia területéről szerzett szellemi élmények, történeti intuíciók értéke szinte észlelhetetlen. A tárgyra vonatkozó esszéirodalom úgyszólván kivétel nélkül visszavetíti az utódállamok kései etnikai valóságát a múltra, mintha nem lett volna német nyelvű közvetítés a Monarchia kultúrái között, mintha nem lettek volna városaink kétnyelvűek vagy többnyelvűek, mintha nem lett volna közös nyelvünk a goethei, herderi, humboldti humanizmus, mintha nem írt volna németül is Széchenyi, Eötvös, Masaryk, Lukács, mintha nem beszélt volna Krleža és Rebreanu magyarul úgy, mint az anyanyelvén, mintha magyar és szlovén és cseh polgári családok nem németül leveleztek volna és írták volna szép füzetekbe a naplóikat. Mintha nem is a Monarchia dőlt volna össze.”

„Így nem lehet, nem szabad a trianoni bajokról írni. A dolog mára végtelenül nevetségessé vált, amikor mind a hivatalos Magyarország, mind a hivatalos Románia a Trianon-napot, június 4-ét állami ünnepként jelöli meg: gyászünnep itt, örömünnep ott, „pukkadjatok meg” színvonalon. Kamaszos grundsovinizmus. Nem is túl hatásos uszítás. Kis híján kegyeletsértő értetlenség és tudatlanság. Az újságokban százesztendős, ezerszer megcáfolt pletykák. Megáporodott, besavanyodott átkok.”

„Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik. Ha a megismerés és a szeretet munkája olyasmi iránt, ami más, egészen más, mint a mi mai életünk s a belőle származó előítéleteink és vélt háttértudásunk, meg nem kezdődik, akkor jobb, ha nem mondunk semmit Trianonról, csak bevalljuk, hogy nem vagyunk rá se méltók, se alkalmasak, hogy csevegjünk róla.”

Hát igen, a Monarchiában Magyarország nemzeti kisebbségeinek kíméletlen elnyomásáról és a „központ” elleni szakadatlan függetlenkedő nacionalista fondorkodásáról volt nevezetes.

Hát igen. Gyűlöljük a másikat, nem ismerjük magunkat. De hátha eredményesebb lenne a „mit tehetünk?” helyett először arról beszélni, hogy mit volna jó legalább nem tenni? Kezdjük talán azzal, hogy nem jajveszékelünk hangosabban, mint amilyen hangosan az ünneplők kurjongatnak és fenyegetőznek. Nem osztunk meg provokálóan Nagy-Magyarország térképeket szomszéd országok állami vezetőinek megbotránkozására, és ha már nemzeti összetartozásról van szó, nem rekesztjük ki az ellenzéket a nemzetből. Végül az emlékezés méltósága megköveteli, hogy legalább ezen a napon ne az elúszó, felszíni mocsokra gondoljunk, s nagy költőnktől ne a Nem, nem soha című jóformán kamaszkori kisiklást idézzük (amit ő maga sem vállalt, soha kötetben meg nem jelentetett), hanem A Dunánál című hatalmas költeményéből azt, hogy

„Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”