Kétségtelenül, a hétvége kiemelkedő eseménye a pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklat volt. Furcsára sikeredett a koronavírus-járvány terjedésének megfékezése érdekében hozott korlátozások miatt: elmaradtak a gyalogosan érkező keresztalják, elmaradtak a tömegesen, autóbusszal érkező szervezett zarándokcsoportok, elmaradtak az immár intézményesült zarándokvonatok, elmaradt az ilyenkor szokásos vendégjárás a környéken lakóknál. S elmaradt a Szék útján a búcsúfiaárusítás… Egyik ismerősöm írta közösségi oldalán, hogy az ő református botfülének is hiányzott pünkösd szombatján a kapuja előtt vonuló keresztalják áhítatos éneke, a csengő ütemére lépkedő zarándokok vonulása. A szomszéd boltosnak pedig könnybe lábadt a szeme, mikor szóba került, hogy idén nem fogadhatta és vendégelhette meg szülőfalujának a búcsúból haza tartó zarándokait.
Mohay Tamás tanár úr, a csíksomlyói búcsújárás szenvedélyes kutatója, több, a témába vágó kötet szerzője nagyon érdekes összeállításban mutatta be a Csíkszeredában megjelenő Hargita Népe napilapban, hogy mikor, milyen kényszerítő körülmények hatására maradt még el a somlyói pünkösdszombati fogadalmi búcsú. A rendszerváltást követő harminc esztendőben évente megszervezték a zarándoklatot. A három évtizeddel ezelőtti újrakezdéskor az 1949-es esztendő szolgáltatta a viszonyítási alapot, ugyanis ez volt az utolsó nagy búcsújárás, Márton Áron püspök legendás részvételével, ezt követte negyven esztendő tiltás, korlátozás. Abban az időszakban is rendületlenül érkeztek a hívek évente tiszteletüket tenni a kegyszobornál, többé-kevésbé titokban, a kertek alatt, a hatóságok vegzálása közepette, az arra az időszakra szervezett különböző rendezvényeken való kényszerű részvételtől akadályozva. A búcsújárás rendjét a nagy történelmi események befolyásolták jelentős mértékben, így az 1917–18-ban a háborús történések – 1920-ban pedig a valóságban is bekövetkezett impériumváltás nyomán berendezkedett új hatóságok tiltották meg a búcsújárást. A szerző idézte Imets Károly ferences szerzetes 1920-ban papírra vetett, a korabeli sajtóban megjelent gondolatait, a megmaradás parancsa mellett szóló érveit: „A világháború izgalmai, áldozatai és az ezt követő, új határokat, új hazát megállapító események a szép, büszke legényéletből a férfikorba léptették elő a székely népet. És ebben a férfias komolyságban annyi erőt, annyi szépséget éreztünk a mi fajunkban, mint még soha. A somlyói búcsú minden elfogulatlan és gondolkodó szemlélője megállapíthatta, hogy a székely a lelkéből előtörő új erőkkel, új szépségekkel meg fogja védeni vallásos nemességét a világháború nyomán felburjánzott vallástalan világnézetekkel szemben is, de meg fogja és meg bírja őrizni az új hazában is fajiságát és százados kultúráját.” (A Hírnök 1922. június 15.) Tekintsünk most el a kor ma már nem illendő, s a mai politikai korrektséget mellőző szóhasználatától, szűrjük ki belőle a lényeget: száz esztendővel ezelőtt a ferences barát az ősök hite, a nemzeti sajátosságok és kultúra védelme mellett tesz hitet, ezek védelmére szólítja fel nemzettársait, hittársait.
Idén arra kérték a ferences barátok, hogy aki teheti, otthonából kövesse az eseményeket, a technika nyújtotta lehetőségeket kihasználva próbálja megvallani hitét, megélni a fogadalmi búcsún való részvétel nyújtotta egyedi, semmihez nem hasonlítható közösségi élményt. Arra kértek mindenkit, hogy lélekben zarándokoljon a kegyhelyre. A felhívásnak eleget tett a hívek tömege. Aki meg felkereste a kegyhelyet, az igyekezett betartani a hatósági előírásokat, a távolságtartást, a zárt térben való maszkviselés kötelezettségét, a csoportok kialakulását.
Rendhagyó volt tehát az idei búcsú. Egyik kántor barátom jutott eszembe, aki azt válaszolta, mikor hogyléte felől érdeklődtem a karantén idején: mit gondolsz, milyen érzés vasárnaponként az üres templomnak orgonálni… Hasonló érzése lehetett az ünnepi szentmise főcelebránsának, Kovács Gergely gyulafehérvári érseknek is – mond ahogy ki is tért a helyzet rendkívüli voltára köszöntő szavaiban –, szentbeszédében viszont erőt és hitet sugallt, mondván: „A mostani járvány és a vele járó karantén sok mindenre megtanított, megtaníthatott. Hiszem, hogy arra is, hogy tudjuk értékelni az ünnepet, a találkozást.”
Mindezek dacára – vagy talán éppen ezért –, a hétvége kétségtelenül legkiemelkedőbb eseménye a pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklat volt.