A hatalom, sőt mindenféle hatalmak, ha akarnak, bármit megtudhatnak rólunk. Olyasmit is, amiről nekünk magunknak sejtelmünk sincsen.
Mitől kellene tehát félnünk? Az egész művelet tényleg mindössze néhány másodperc. Az alapvető adatok, s aztán egyetlen kattintás: „támogatom”.
És nem csak mi nem veszíthetünk semmit, de román honfitársaink sem. Ha az Európai Unió támogatja kisebbségként való fennmaradásunkat, közösségi életünket, még csak a román önérzet sem sérülhet. Mi azonban sokat, nagyon sokat nyerhetünk. Az Unió sok százmillió polgárának pénzéből. Számunkra jelentékeny, de számukra szinte már számon sem tartható összegekről van szó. Összegekről, melyeket a többségi államok jobbára megtagadnak tőlünk, az úgynevezett anyaországok meg (ha vannak egyáltalán) csak töredékesen képesek pótolni.
Az autonómia jog szerint minden olyan kisebbségi közösséget megillet, mely jogot formál rá. Az autonómia voltaképpen a társadalmi együttélés, az állampolgári nemzetbe való olyan sokat hangoztatott integráció alapfeltétele. Érthetetlen, hogy ezt oly sokan látszanak nem érteni…
De egyéb is van, amit képtelen vagyok felfogni. A magyarországi és a hazai romák egy része az Unió néhány balliberális képviselőjének (nem minden hátsó gondolat nélküli) rábeszélésére szintén autonómiát követel. Van néhány magyarországi megye, melyben a roma lakosság számaránya valóban eléggé jelentékeny ahhoz, hogy az ott élő romák valamiféle önrendelkezésre tarthassanak igényt. A követelés a Hír Tv vitafórumain meghökkentő reakciókat generált. „Mit nem képzelnek magukról ezek a cigányok!” Mint sok minden egyéb, ami ma a magyar jobboldalon elhangzik (a balról most ne is beszéljünk) ez a mondat is átgondolatlan. Ha nekünk, határon kívüli kisebbségeknek jogunk van az autonómiához, a romáknak, ha igényt tartanak rá, miért ne lehetne? A magyar kormányzatnak, ha valóban tisztában lenne önnön és a határon túli magyar kisebbségek alapvető érdekeivel, kapva kellene kapnia az ötleten. Vannak, akik ezt gonoszkodásnak érezhetnék, de egyáltalán nem az: úgy vélem egyenesen Orbán Viktornak mint magyar miniszterelnöknek kellene a romák autonómia törekvéseinek élére állnia. (Még akkor is, ha Orbánt a balliberális diskurzusban – egyfajta tipikusan balliberális „következetesség” jegyében – divat lecigányozni. Vagy csak azért is.) Az autonómia ugyanis azt legalizálná, amivel a magyar államot Soros György emberbarát szervezetei vádolják: a szegregációt. Ha a magyar többségi társadalomnak több mint egy évszázad óta nem sikerült integrálnia a romákat, csekély az esély arra, hogy ez a következő néhány évben – az Soros és az Unió bármely „baráti segítségével” – sikerülhessen. Arra az integrációra, melyre a magyar állam a roma asszimilációt alapozni szeretné, a továbbiakban sincs túl sok esély. Ahhoz, hogy „célra” vezethessen, a roma közösségeket kellene tökéletesen szétzilálni, azaz tagjait oly mértékben kellene elszigetelni – nem a többségi társadalomtól, hanem egymástól –, hogy az asszimiláció akadálytalanul végbe mehessen. Csakhogy nem csak a romák ragaszkodnak egymáshoz, a többségi társadalom is jól azonosítható közösségekként regisztrálja, s így akaratlanul is újra és újra összetereli őket. (Mint példának okáért a román, bennünket magyarokat…)
Az integrációnak, ha az autonómia fogalmát komolyan vesszük, egyetlen útja van, az önként vállalt „szegregáció”. Nekünk, határon túli magyaroknak is azért van szükségünk az autonómiára (mely nyilvánvalóan egyfajta önszegregáció), hogy megőrizhessük nyelvi-kulturális identitásunkat. Azaz a többségi társadalmakba – elkülönült, de az állampolgári közösség szerves, minden más nyelvi-kulturális vagy etnikai közösséggel egyenrangú összetevője és ne pusztán mindenki mástól független egyének gyanánt – integrálódhassunk. (Az utóbbi folyamat ugyanis mindközönségesen asszimiláció.) Erről szól az etnikai közösségek úgynevezett „fellazítása”. Az önként vállalt diszkrimináció vagy szegregáció tehetné lehetővé, hogy a romákat is közülük kikerülő, a többségi társadalmak által is megbecsült és anyagilag kiemelten javadalmazott roma értelmiségiek (főként tanítók és tanárok), hivatalnokok, adminisztrátorok, politikusok kezére bízhassuk, illetve viszonylag rövid időn belül bízhassuk. Olyan értelmiségiekre, akik kettős identitású személyekként képessé válhatnának arra, hogy saját példájuk, közösségükhöz való ragaszkodásuk, s az erre alapozott roma önérzet (és a nem az ENG-ók által sunyi szándékkal feltupírozott, de jobbára megalapozatlan roma gőg) alapjaira építve emelhetnék ki önnön közösségüket (ez esetben valóban termékeny állami támogatással) az évszázados nyomorból. (Lásd: az – értelmesnek mindig csak átmenetileg tekinthető – pozitív diszkriminációt.) Hogy ez (elvben tényleg) lehetséges lenne, arra nem csak Járóka Szilvia a bizonyság, de sokezer – egyelőre a roma közösségektől eltávolodott, de felelősségét továbbra is érző – cigány-magyar. A konkrét megoldásokat – mint minden más autonómia esetében – a többséggel való alapos konzultációk alapján, a nyugateurópai tapasztalatok és a helyi lehetőségek ismeretében lehetne tető alá hozni…
Ha az autonómia a Székelyföld, Kalotaszeg, a Partium, Újvidék, a Felvidék és Kárpátalja magyar népességének szempontjából ésszerű megoldásnak bizonyulhat, talán a roma közösségek esetében is hatékony lehet.
Arról nem is beszélve, hogy a cigány autonómia helyeslése a magyar kormányzatról is elterelné a gyanút, hogy az autonómiával pusztán magyar érdekeket (a határokon túlnyúló nemzeti integrációt, azaz valamiféle bújtatott irredentizmust) szeretne szolgálni. S egyben azt a szándékot is kétséget kizáróan hitelesíthetné, hogy a roma társadalom integrációját a legkomolyabban gondolja. (Ahogy szerintem – egyelőre nem kellően átgondolt törekvései dacára is – valóban.) És nem csupán a magyar nyelvi-kulturális közösség, de a roma kisebbség érdekében is.
Az autonómia csak akkor vezethet valódi eredményre, ha minden, önmagát a magyar politikai-, illetve kulturális nemzet tagjának tekintő ember számára (legalább távlatilag) tényleges megoldással szolgálhat.
Ha ezt képes leszünk megérteni, talán minden magyar ember származástól, bőrszíntől, régiótól függetlenül valóban – minden egyéb elé helyezendő – kötelességének érezheti, hogy a nemzetiregiok.eu honlapon megnyomja azt a bizonyos „támogatom” gombot. Vagy azok, akiknek nincs esélyük arra, hogy számítógép vagy megfelelő kompetencia hiányában a számítógéphez hozzáférjenek, aláírják az önkéntesek által széthordott támogató űrlapokat.
Természetesen nem csak a magyarok, de Európa több tízmilliós nemzeti kisebbségének érdekében is. Nem a csupán a hangoztatott, de a valóságos európai szolidaritás újabb példájaként.