A rendszerváltás után természetesen a Magyarország határain túli magyarság is bekapcsolódott az ünneplésbe, jelezve ez által is, hogy Kölcsey Himnusza – a Himnusz – mindannyiunk közös kincse, nemzeti összetartozásunk szimbóluma.
Évekkel ezelőtt dr. Balázs Lajos néprajzkutatót hívták meg Gyergyószentmiklósra frissen megjelent kötetével, a csíkszentdmokosi szokásmonográfia-sorozat negyedik részével, a nemiséggel foglalkozó terjedelmes munkával. A könyv szerkesztőjeként engem kértek fel, hogy mutassam be a kiadványt és beszélgessek a szerzővel, de hirtelen nagy bajba kerültem, ugyanis nem tudtam, hogy az általánosságokon túl – mint például a magyar nyelvű tudományművelés – mivel tudnám összekapcsolni a Himnuszt, a magyar kultúra napját ezzel a nem mindennapi témájú néprajzi könyvvel. A szerző azonban egyetlen huszárvágással megoldotta gondomat, megmentve a helyzetet. Hallgatóságát emlékeztette arra, hogy Kölcseynek sérül volt az egyik szeme, a szájhagyomány szerint azért, mert fekete himlővel fertőződött, s a népi gyógyító praktikák szerint a tüzes kemenceajtóban kezelték, és szemébe pattan egy szikra. Nos, ezt a legendát állítólag sem igazolni, sem cáfolni nem tudta senki kétséget kizáróan.
Balázs Lajos elmondta, hogy Csíkszentdomokoson is beszámoltak adatközlői erről a gyógyító praktikáról. Az adatközlők szerint agosnak nevezték a holdfogytára született gyermeket. A szerző idézi egyiküket, aki elmondta: „Én olyankor születtem, hogy a hold fogyott. S hat hétre én es annyira elfogytam, hogy édesanyám levitt Karcfalvára a doktorhoz. S a doktor azt mondta, ő nem tud csinálni semmit vélem, ennek nincs orvossága. Édesanyám hazahozott, az idősebb asszonyok akkor felvilágosították, hogy hát mit kell csinálni az ilyenekkel. Mert én agos gyermeknek születtem. Holdfogytára! Édesanyámot arra tanyították, hogy süssön kenyeret. Tegyen tüzet a kemencébe. Amikor égett a kemence tüze – a tészta ezalatt kelt –, akkor engemet pólyáson reatettek a bévető lapátra, édesanyám úgy tett, mintha lebbentene bé a kemencébe, s egy másik asszony megkerülte a kemencét. S mikor lebbentett neki a tűznek – nem vetett bé! –, az az asszony azt kérdezte: »Mit sütsz, asszon?« S édesanyám mondta, »Agost!« S így háromszor ezt megcsinálták. Amikor bévették a kenyeret, csináltak egy nagy vakarut: a közepe likas volt, hogy a pólyásbaba áttért rajta. Azt is bévették a kemencébe. Míg a kenyér sült, engemet félretettek a bölcsőbe… Mikor kisült, engemet háromszor áthúztak a vakarun, s azt mondták, »Úgy teljen meg ez a lejánka, mint ez a vakaru s a hold! Legyen kövér s egészséges!« S akkor azt a vakarut beléhúzták a kutyának a nyakába. Engemet az istáló küszöbjihez tettek, a küszöbön kívül, s a kutyát háromszor átszöktették rajtam. S valami olyant mondtak, hogy a kutya száradjon meg, mint a kenyér. […] Akkor este – mert olyankor csinálták a sütést, mikor újhold volt –, felmutattak háromszor a holdnak, s mondták, »Üreset adok, s telit várok!« A kutyát hagyták, hogy vigye az agost rólam, ne fejlődjék tovább rajtam, s akkor a kutya leette magáról a vakarut.”
Eddig a domokosi adatközlő története. A kutató valószínűnek tartotta, hogy ez a gyógyító praktika ismert volt nemcsak a Székelyföldön, hanem az egész magyar nyelvterületen, mint ahogy Kölcsey gyermekkori esete is példázza.
Tehát a Himnusz közös kincsünk, összetartozásunk megtestesítője. De közös a múltunk, közös az emlékezetünk, s közös a kultúránk megannyi vetülete. Ezt ünnepeljük holnap.