A rendszerváltás tájékán nem csak hittem Európában (hinni ma is hiszek), de valamiféle megváltásban is reménykedtem. Mély meggyőződéssel vallottam, hogy mi, románok és magyarok – előbb-utóbb – egymásra találunk, hiszen sem számunkra, sem számukra nincs más értelmes lehetőség. Legalább hosszú távon. Igaz, ködevő akkor sem voltam.
A 89′ decemberi események másnapján arról írtam jegyzetet, hogy Ceaușescut meglőtték ugyan, de a sok apró kis Ceaușescu továbbra is velünk marad, azaz ne essünk tévedésbe, a román-magyar megbékélés (bár lennie kell) nem lesz sétagalopp. Volt kollégáim – akkor is csak többszörös okvetetlenkedésem nyomán – két nappal később adták le a jegyzetet. Azzal a feltétellel, hogy többé nem zaklatom őket efféle kedélyromboló provokációkkal. A magyar-román megbékélést fogom zátonyra futtatni. Igy aztán még egy fél évig a sepsiszentgyörgyi Gépeket és Gépalkatrészeket gyártó Vállalat fordítási osztályán folytattam a szebb jövő szolgálatába állított semmittevést. Egy állítólagos államellenes összeesküvés okán ugyanis a hatalom már egy évvel korábbam száműzött a Megyei Tükör szerkesztőségéből, de – mert eltávolításom politikai okokból történt – a rendszer összeomlása automatikusan visszaléptetett volna korábbi státusomba.
De nem erősködtem. Az egyetemen – román-magyar szakot végeztem – alaposan fejembe verték Moțoc híres mondását, miszerint „Dacă voi nu mă vreți, eu vă vreau.” Nem voltam hajlandó egy balkáni zsarnok lózungjához igazodni. Átírtam a klasszikus textust: „Dacă voi nu mă vreți, nici eu nu vă vreau.” Egészen 90′ márciusáig az említett Gépgyárban pihenhettem ki a Ceaușescu-korszak fáradalmait. Ezt követően kerültem a Brassói Lapokhoz.
A vásárhelyi „események” nyomán nyilván még inkább kapaszkodtam Európába. Hiszen – az akkor már a keleti nyitás lázában égő kontinens – számunkra valóságosan is maga volt a paradicsom. Kisebbségi demokrácia, regionalizmus, a kisebbségellenes nemzeti államok magasabb egységbe való beolvasztása, melyben háttérbe szorulnak, majd eltűnhetnek a klasszikus nacionalizmusra jellemző nyelvi-kulturális kizárólagosság reflexei. A nyugat-atlanti liberalizmus egyik alaptétele a társadalmi autonómia volt. A modern XXI. századi demokrácia az egyének, a társadalmi csoportok, a társadalmi intézmények autonómiájának elvén alapult. Ez az elv természetesen az egyenlőség és az az államon belüli önrendelkezés ígéretét is implikálni látszott. Lehetett ezzel nem egyetérteni? Számolatlan jegyzetben, kommentárban, esszében álltam ki ezek mellett az – általam ma is érvényesnek tartott – elvek mellett.
Csakhogy fokozatosan kiderült, hogy ezek az elvek érvényesek a melegekre, a nőkre, sőt még a zsidókra és a romákra is. Az asszimilációnak ellenszegülő nyelvi-kulturális kisebbségekre azonban nem. Fergeteges tempóban az is kiderült (lásd: Harkov-jelentések meg egyebek), hogy az utóbbiakra az említett elvek nem is akárhogyan: egyáltalán nem érvényesek. Európa számára ez a szókapcsolat nem is létezik. A nyelvi-kulturális kisebbségek Európa és nem utolsó sorban Amerika számára pusztán etnikumok. A kifejezés az amerikai politikatudományi zsargonban eredetileg az indiánok megnevezésére szolgált. Így aztán a fokozatosan dominánssá merevedő liberális diskurzusban mi, határon túli magyarok is valamiféle a modernitásról reménytelenül leszakadt, fejlődésükben megrekedt, a többségtől elzárkózó, köldökbámuló bennszülöttekké degradálódtunk. Akiktől a többség még a benszülöttség státusát is megtagadhatja.
Így aztán mindinkább megkeseredtem. Továbbra is úgy véltem ugyan, hogy Európának – főként a migráció miatt – előbb-utóbb radikálisan át kell alakulnia. Csakhogy ezt már nem biztos, hogy én már megérhetem.
Van azonban valami, ami legalábbis az utódaim vonatkozásában kissé optimistábbá tesz. S ez nem egyéb, mint a jeles román történész, Lucian Boia munkássága.
A jeles szerző legújabb kötete Az ókori Daciától a nagy egyesülésen át a mai Romániáig ismét reveláció. A magyar olvasónak egyre inkább az az érzése támadhat, hogy Lucian Boia számunkra – a román-magyar viszonyt tárgyilagosan megítélő – románok és magyarok számára maga a fény az alagút végén. Voltak ugyan elődei. Szórványosan és bátortalanul. És mindig a román nyilvánosság perifériáján. Boia azonban fokozatosan a román történettudomány és politikaelmélet központi alakjává válik. Bár továbbra is jószerével magányosan. Igaz, a Nyugat szinte már az egyetlen valóban komolyan vehető román történészként tartja számon. Idehaza is szaporodnak a hívei, de kevesüknek van bátorságuk vagy erkölcsi erejük ki is állni mellette. Divatjelenséggé meg éppen nem válhat. A román fiatalok körében sem. Egyfajta – ki tudja honnan ide tévedt – atomjégtörőként egymagában cirkál a román nemzeti mitológia évszázadok óta szinte már áttörhetetlenné fagyott vizein.
Könyvei megjelennek és elfogynak. Románul és magyarul is. S mintha a közember hangulata is változna. Kolozsvár utcáin egyre kevesebb magyarellenes indulattal és egyre több rokonszenvvel találkozom… A kettő együtt valóban indokolhatja a bizakodást. Továbbra is főként rajtunk múlik, hogy képesek leszünk-e megmaradni…