Mindannyiukra az volt jellemző, hogy bár korszakalkotó szerepet játszottak, kortársaik, az akkori „Nagyok” között szinte már észrevétlenek maradtak. Ha az utcán összetalálkoztak velük, alig volt valaki, aki érzékelhette volna, hogy kivel is áll szemben. Persze, mindannyiuknak volt részük elismerésben is.
Mértékkel, nyilván.
Mert azért a világban némi rendnek is kell lennie.
Ezért aztán mindannyiuknak bele kellett olvadniuk társadalmuk összefüggésrendszerébe. De mindannyiuk közös jellemvonása a „természetellenes” megszállottság volt. Amit a kortársak iránti tapintatból még titkolni is kellett. Természetesen, amennyire lehetett. Jobbára siralmas sikerrel, mert épp ez az, ami emberileg lehetetlen.
Ráadásul Balázs Lajosnak még a székely történeténelem egyik legrettenetesebb időszakában kellett élnie is, az úgynevezett Ceaușescu diktatúrában. Ahhoz, hogy kezdettől hivatásának érzett (vagy személyiségéből talán épp a diktatúra szörnyűségei által kipréselt) feladatát teljesíthesse, neki is – mint mindannyiunknak – tényleg bele kellett simulnia a háttérbe. Ehhez azonban mindenekelőtt a hátteret kellett a lehető legmélyebben megismernie. S mert az emberi sorsokat a véletleneknek is szokásuk a megfelelő utakra terelni, szociológiai kényszerekből (a kulákság bélyege elől) a Bukaresti Egyetem román szakára kellett „menekülnie”. Élete egyik legszerencsésebb mozzanataként. A jeles román néprajtudós Ion Pop irányítása alatt ugyanis itt fedezhette fel – az akkortájt nemzeti ideológiaként erőltetett s nem minden alap nélkül a román nép megmaradásának legfőbb biztosítékaként parafrazált román népi kultúra pandanjaként – az otthon hagyott székely népi kultúra értékeit.
S ami a legmegdöbbentőbb lehetett számára, annak felismerése volt, hogy a kettő közt több a hasonlóság, mint a különbség. Az egyik értékei csak a másikkal való összehasonlításban érthetőek meg a maguk igazi mélységében.
És a szocialista Románia (alaposan kitervelt) ésszerűtlenségeinek forgatagában az, ami egykor valamiféle kényszernek számíthatott (márminthogy egy székely immár nem pusztán cselédként) kényszerül Bukarestbe, hazaérkezése után újabb kényszert teremtett. Ő, a románszakos, aki Bukarestből érkezett, a diktatúra két hiposztázisa közti váltás átmenetileg megenyhült állapotában hirtelen mintegy helyzetbe került. Megnyílt előtte a „karrier” lehetősége. El lehetett volna utasítani. Itt most nem tisztem, hogy feltételezésekbe bocsátkozzam, de akik ezt a kort megéltük, emlékszünk még rá, hogy aki szeretett volna kezdeni valamit az életével, annak nem volt más alternatívája, mint a kompromisszum. A rendszer ellenében nem volt semmi lehetőség sem arra, hogy a közösségnek, sem arra, hogy önmagunknak használhassunk. Voltak, akik előtt főként ’56 táján egy másik alternatíva is fölsejlett. Az iránta való elköteleződéssel azonban önmagukat tették – gyakran egy életre – tönkre, bár pusztán idézőjelben hiszen ők voltak azok, akik legalábbis távlatilag a közösség önérzetét mégiscsak megmentették. Jobbára, sajnos, csak utólag. Akik valóban tettek is valamit, azok csak és csakis a rendszeren belül tehették. A két alternatíva mára már komplementernek tűnik. Egyik sem lett volna nélkülözhető. Az előbbiek nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. De az utóbbiak nélkül sem találhatnók meg tényleges helyünket a jövőben…
Balázs Lajost – az időközben pozitívvá átminősült dossziéja – a rendszer „haszonélvezőinek” sorába katapultálta. Ismételten: ki lehetett volna térni előle. De Balázs Lajos is beállt a sorba. Ahogyan e sorok írója is, aki – már nem csak kényszerből, de majdnem önként iratkozott be a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem román-magyar szakára – s a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör újságírójává (azaz kvázi pártaktivistává) vedletten zengett – hellyel közzel még komolyan is gondolt – ódákat a Ceaușescu-féle iparosítás sikereiről. Lajos a Hargita Megyei Pionírtanács elnökeként „vitézkedett”. Hírek szerint ezt a feladatát is tisztességgel látta el. Ahogyan lehetett. Közben azonban – s ez a lényeg – folytatta azt, amire közösségi elhivatottsága, emberi tisztessége és a Bukaresti Egyetemen szerzett – nem akármilyen – szaktudása predesztinálta. Szabadidejében a csíkszentdomokosi népi kultúrát kutatta a szó legnemesebben szaktudományos értelmében. A fentebb említett székely elődök vasszorgalmával és következetességével.
S tette ezt – viszonylagos magányban – egy életen keresztül. A Sapientia egyetem oktatójaként, majd nyugdíjasként is. Máig.
Nem folytatom. Mert merőben fölösleges volna. Elégséges, ha idemásolom a kutatásait összegző kötetek címeit. Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson, Kriterion, Bukarest, 1994; Menj ki én lelkem a testemből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson, Pallas Akadémia, Csíkszereda, 1995; Csíkszentdomokos. Monográfia, Hargita Kiadó, Csíkszereda, 1999; Szeretet fogott el a gyerek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 1999; A vágy rítusai: rítusstratégiák. A születés és a halál szokásvilágának hátteréről, Scientia, Koloszvár, 2006; Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson, Pallas Akadémia, 2010; Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2012; Nyergestető. A lelkiismeret ágkeresztes-kopjafás temetője. A nemzeti kegyelet néprajzi földrajza. Guttemberg Kiadó, Csíkszereda, 2018. S legtöbbjük az idő múltával a folyton mélyülő kutatómunka mindenkori állásához hozzáigazított bővített kiadásban is megjelent. És hiánytalanul elkelt, nem csak idehaza, Magyarországon is…
Cseppben a tenger. Egyetlen falu néprajza az egész székelység, tágabb értelemben az egész magyarság, sőt legmélyebb rétegeiben az egész emberiség szellemi életének, világfelfogásának, hiedelemvilágának hiteles rajza.
A metaforát visszájára fordítva: Balázs Lajos is csepp a tengerben, de a tengereknek is csak az efféle cseppek kölcsönözhetnek pezsgő életet.