Két 9/11

Az Egyesült Államokban tizennyolc éve, 2001. szeptember 11-én történt terrortámadások egy csapásra alapjaiban változtatták meg a világot, a vallási fanatizmusról, valamint a biztonság és a szabadság viszonyáról alkotott felfogásunkat. Ehhez hozzájárult az a sokk is, hogy az ikertornyok összeomlását a tévében egyenes adásban nézhették végig százmilliók. A nemzetközi pénzügyi világ központja és az amerikai politikai hatalom szimbólumai kerültek az al-Kaida fanatikus öngyilkos merénylőinek célkeresztjébe, s csapást azóta sem heverte ki sem a nagyhatalom, sem a világ.

9/11 történelmi vízválasztó lett, a terrorizmus elleni háború alapparadigmává vált. Amelynek egyre inkább járulékos áldozatai az emberi jogok, szabadságjogok. A háború a „láthatatlan ellenség ellen”, a – ténylegesen, olykor feltételezetten, nem ritkán manipuláltan – veszélyeztetett biztonlét rezerválása jegyében folytatott harc ma is tart, s közben a biztonság – egyéneké és közösségeké, helyi és globális szinten, a társadalmi és az intim szférában – egyre ingatagabb.

Idén is világszerte megemlékeznek a századnyitó katasztrófáról, az amerikai 9/11-ről – ez a legtermészetesebb dolog a világon. Legalábbis érdekes, ha nem épp jelentéses azonban, hogy Magyarországon, magyar nyelvterületen alig emlékeztek meg (és a közszolgálati sajtóban semmiképpen sem a jelentőségéhez méltóan) egy másik – ráadásul a szó igazi értelmében világmegváltó – eseményről: az 1989-es magyar határnyitásról, arról a kerek, harmincéves évfordulóról.

Németország hálája örök, a magyarok egyre több dokumentumot olvashatnak a napokba sűrűsödött t9rténelemről.

Mintha ma valakinek nem igazán tetszene emlegetni, hogy Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter 1989 szeptember 11-én kiengedte Magyarországról a keletnémeteket, s ezzel kezdetét vette Németország és Európa egyesítése. A határnyitás után három nap alatt tizenkétezer NDK-s állampolgár távozott Ausztrián át Nyugat-Németországba, két hónap múlva, november 9-én pedig ledöntötték a berlini falat, és megkezdődött a kelet-európai kommunizmus összeomlása. Bukarestben akkor már csalhatatlanul megéreztük, hogy a dominó-effektus tetszetős feltevésből, kósza reményből egyre inkább Romániát is elérő valósággá válik. Ami nemsokára be is következett – hála a magyaroknak is! De jó is volt…

1956 be nem teljesedett forradalma óta akkora tekintélye nem volt a világon Magyarországnak, mint akkor. Bátor tett volt, hisz dacolt a „szocialista táborral” (leginkább Honecker és Ceausescu akadt ki, tajtékzott tehetetlenül) – és ezt akkor is így kell mondani, ha mint utóbb kiderült, Németh Miklós kormányfőnek egy bizalmas beszélgetésen a felvilágosult szovjet vezető, Mihail Gorbacsov már korábban, az augusztusi villámszerű határnyitás előtt megígérte, hogy nem fognak beavatkozni. (Be nem avatkozási ígéret szovjet részről 1956-ban is volt, csak éppen Hruscsovék nem tartották be.)

Volt egyszer egy szeptember 11. című visszaemlékezésében a neves újságíró Kocsis Tamás a határnyitás főszereplőjéről többek közt a következőket írja: „1990. május 17-diki keltezéssel levélben búcsúzott az akkor általam irányított Képes 7 szerkesztőségétől Németh Miklós rendszerváltó miniszterelnök. Személyes emlékként őrzöm az eredetit. Két bekezdését tekintem ide illőnek, ebből az első a politikai hittétel.
’A kormány és személy szerint én arra vállalkoztunk, hogy egy rendkívül bonyolult helyzetben biztosítsuk a békés átmenetet, s egy alkotmányos forradalomban megteremtsük a lehetőségét egy új demokratikus korszak kezdetének.’
Én most csupán az „alkotmányos forradalom” kifejezésre hívnám fel a figyelmet, amit mintha azóta sem használt volna senki, talán ő maga sem. A levél következő bekezdését az előbbi logikus folytatásának tekintem: úgy értelmezem, hogy ez a kormányzás és a sajtó egymás mellett elfoglalt örök helyéről szól a szükségszerűen örökké vitatkozó mindenkori politikában – demokratikus rendszerekben.
’Vállalt feladatunknak eleget tettünk, s e folyamatban partnerünk és segítőtársunk volt a sajtó. A kapott elismerő szavakat köszönöm. A bírálatoknak nem mindig örül az ember, de számomra sohasem volt kétséges: nélkülözhetetlen feltétele ez a demokratikus társadalmi rendszer kiépülésének, a véleményszabadság megteremtésének. Külön köszönöm azokat a visszajelzéseket, amelyek számot adtak kormányom törekvéseinek fogadtatásáról, szándékainak megvalósíthatóságáról.’
Az utolsó mondat magyarázata: miniszterelnöksége idején háromszor telefonált, mindig õ volt azonnal a vonal végén és nem valamelyik munkatársa, s minden alkalommal hálálkodott, hogy „megint figyelmeztettetek egy baromságra, amiből akár nagy baj is lehetett volna”. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem: azért tárcsázott – nyilván nem csak nekem – közvetlenül, mert tartott tőle, hogy a Parlamentben nemcsak a falaknak, de a munkatársaknak is „füle” volt. Ahogyan mindig volt és lesz is…
Újságírói pályám során ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott legalább ejnye-bejnyéket a sajtónak. Lehet persze, hogy azért, mert a valóság rászorította. De kétségkívül politikai éleslátásra vall, hogy ezt biztosan helyesen látta…
Németh Miklóst most élő levéltárnak látom – a számítástechnika és a „fülkeforradalom” korában. És megkockáztatom: Batthyány Lajostól napjainkig az ő rendszerváltó kabinetje volt Magyarország legintellektuálisabb, legintelligensebb kormánya. ’Azt nem tudhattam, nem tudhattuk, mivé lett a folytatás’ – mondta akkor. Hogy mit tehetett volna másként? Tudjuk: olyan, hogy ha nincs a történelemben…”

A történelemben nincsen „mi lett volna, ha…”, de viszonyítási lehetőség és jelennek szóló tanulság bőven adódhat. 1990-ben az akkor már miniszterelnök Horn Gyula a bukaresti magyar nagykövetség meghívottainak (nem csupán az emlékezéstől) csillogó szemekkel mesélte a történetet-történelmet: hogy milyen nehéz volt az a drótvágó olló s elvágni vele a kerítést. Ez gyakran eszembe jut, amióta Magyarország – ezúttal nem (észak)nyugati, hanem dél(kelet)i – határán drótkerítés áll. Az ilyesmit könnyű felállítani, utána nehéz elvágni.

Ne felejtsük: harminc évvel ezelőtt a magyar kormány nemes, bátor történelmi tettet hajtott végre, amelyre örökké büszkék lehetünk. Szeretett minket Európa.