„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés” – írta Tamási Áron Tüzet vegyenek című novellája bevezető sorában. Bizonyára sokan olvasták Száraz Boda Izsákné szomorú történetét: az özvegyasszony ítéletidőben zsebkendőnyi búzaföldjére ment imádkozni, kérve az égi hatalmaktól, hogy kíméljék meg a termést, s míg esdi a kegyelmet, fia, Boda Ferus haraggal fordul az ég felé. Haragja azonban gyásszá változik, anyja életét kioltja egy villám. Másnap a fiú a falu segítségét kéri, hogy anyját eltemethesse, ugyanis a házban egy fillér sem volt. Az elöljáróság hazaküldte azzal, hogy „majtég kitalálok valamit”, végül hallja, hogy árverezik a hajlékát. Erre a ház mellett megássa a sírt, koporsót, keresztet ácsol, eltemeti anyját, majd a ravatali gyertyákat a ház négy sarkánál helyezi el, tűzre lobbantva a kis lakot. A lángokat dühösen védte az oltani érkezőktől, s közben árverezte a pusztulást: tüzet vegyenek.
Ez a szomorú történet jutott eszembe Atyhán járva, abban a kis faluban, amely Énlakától – s így a Firtos hegyétől is – kőhajításra fekszik. Festői hegynyeregben nyugszik, s első látásra úgy tűnik, mintha itt is lehajtott fejjel elaludt volna a Gondviselés. Erre lehet következtetni abból is, hogy míg 1910-ben még 1609 lakosa volt, rá szűk nyolcvan esztendőre már csak 342-en lakták, mára pedig az egyházi nyilvántartás szerint 180 körülire tehető a település lélekszáma. Iskola és óvoda még működik a faluban, a templom és a papilak melletti új épületben, de kérdéses, hogy a gyermeklétszám mennyi ideig engedi még az intézmény működését.
A lakatlan porták, elhagyott, pusztuló házak, gazzal felvert kertek látványa ugyancsak arra enged következtetni, hogy „lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés”.
S bizonyára ugyanerre gondoltak sokan szűk három esztendővel ezelőtt, 2016. szeptember 18-án, mikor a Tamási által leírthoz hasonló ítéletidő kerekedett és villám csapott a templomba.
Az azóta történtek azonban azt igazolják, hogy a Gondviselés nem alszik. A piciny falu maroknyi lakossága összefogott, melléjük állt a község, és – a korszerű technika áldásainak köszönhetően – hamar tudomást szerzett a nagyvilág a kicsi közösséget sújtó bajról, és számtalan felajánlásból három év alatt sikerült újjáépíteni a hit hajlékát. Olyan körülmények között, hogy akadtak, akik azt tartották, nem érdemes egy elöregedett és elnéptelenedett, jövő nélküli faluban ilyen nagy templomot emelni. A kishitűek azonban meghátráltak a tenni akarás és hógörgetegként sokszorozódó segítőszándék láttán, az újra teljes pompájában tündöklő templom pedig a közösség élni akarását, az összefogás erejét és a hit diadalát hirdeti.
A kicsi faluban sétálva valóban lehangoló a lakatlan, pusztuló házak látványa, de reményt és hitet ad az a pár helybéli fiatal, aki otthon képzeli el jövőjét és építi, szépíti, csinosítja a festői környezetben álló házát, műveli birtokát. S reményre ad okot az is, hogy több, a faluhoz rokoni szálakkal kötődő ismert személyiség szabad ideje egy részét ezen a településen tölti, nyugalmat, csendet feltöltődést keresve alkotó munkájához. Jómagam két ilyen személyiségnél jártam: egyikük az atyhai születésű jeles képzőművész, Vinczeffy László, aki telkén képzőművészeti galériát és derűt sugárzó szoborparkot létesített; másikuk pedig a felesége révén Atyhához kötődő tudós professzor, Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Mindkettő ragaszkodása megindító, s bízom benne, hogy példájuk ragadós lesz mások számára is.
Nagy hatással volt rám Ft. Adorján Imre plébános, akit hite, kitartása megerősített abban, hogy immár túl a fiatal korán, közel a 70. életévéhez összefogja az utóbbi három esztendőnek a templom helyreállítására irányuló erőfeszítéseit, levezényelje a sokak számára emberfelettinek bizonyuló munkát.
A templom áll, régi fényében tündököl, s fehér tornya a falu, a völgy fölé magasodva hirdeti, hogy a Firtos lova hátán nem alszik a Gondviselés.