Mert jó elmélázni azon, hogy az egyik diák megröntgeneztette a zsebóráját. Igen, jól hallották, röntgen-vizsgálatnak vetette alá az időmérőt, hogy megtudja: miért késik. És az is emlékezetes, hogy a tanári szobában a református egyház egykori nagyjairól készült falfestmények vannak, amelyeket úgy sikerült megőrizni, hogy a nemzeti—kommunista időszakban bútorokkal takarták el a fali képeket. De senki sem köpte be az akciót a kommunista hatóságoknak és a Szekunak – egyetlen diák és egyetlen tanár sem tett ilyesmit, ami ugyancsak figyelemre méltó.
És lett volna még beárulni való, szinte nap mind nap. Például a tányérveregetés – az internátus étkezdéjében. Azért veregették a tányérokat, mert már megint köménymag levest kaptak ebédre. Sőt, ráadásul puliszkával tálalták ezt a levest… De arról sem árulkodott senki, hogy amikor a diákok által nagyon is kedvelt tornaóra helyett román órát akartak tartani, a fiúk lent maradtak az udvaron és tornászgattak… S bár az iskola előtt megjelent a „fekete autó”, a szekus-kocsi, „senki sem vallott senki ellen”. Így már komolyan vehetjük az egyik hajdani diák kijelentését, miszerint „az internátus egy nagy család volt”. És az is igaz, hogy a diákkorra való visszaemlékezés, még hatvan év után is, feltöltődést jelent a visszaemlékező számára, erőt nyerhet vele a mai gondokkal való küzdelemben… Így már a könyvecske értéke kezd egyre nyilvánvalóbbá válni.
S a Kölcseyben a tanárok is mintha olyanok lettek volna, mint a diákok. – Legalább is egyesek közülük. – Tóth László matematika tanár például WC-kagylót szeretett volna vásárolni, csakhogy ez az áru – miként sok más – akkoriban hiányzott a boltokból. Sok keresés után végül is talált egyet, kifizette, és – nahát ezután következik a tanár úr, bocsánat: tanár elvtárs által produkált diákcsíny. A nagy tekintélyű nevelő bedugta karját a WC-kagylóba, félvállra vette azt, és úgy kerékpározott haza, boldogan”. Városszerte lobogtatta a szocialista WC-kagylót… Meg is rótták érte a kollégái, azt mondták: nevetségessé tette a tanári kart. Mi inkább azt mondanánk, hogy normálissá tette: bemutatkozott a városnak képmutatás nélkül. És az sem semmi, hogy egy ilyen csíny után Tóth László jobban szót értett magukkal a diákokkal – akik nagyon is szerették a dolgokat felszabadultan kezelő tanárt.
Jó lenne, ha a szatmáriak példáját követve, más líceumaink is kiadnának egy-egy emlékkönyvet, feltárva azt, ami még ma is inspirálhat tanárt, diákot … s akár bennünket. A könyv borítóján lévő épületet látva, én azt hittem, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumról van szó – az is református kollégium volt hajdan, akárcsak a Kölcsey, épületeik azért hasonlítanak annyira. És a Mikó szintén megérne egy könyvet, akárcsak annyi más tanintézetünk. Murvai úr, bíztassa őket!