Menetközben

Rögtönöznek – válaszoltam egyetlen mondatban – amint majd az RMDSZ döntéshozó testületének, a Szövetségi Képviselők Tanácsának pénteki ülésén eldől, saját jelöltet fognak állítani, hiszen egy magára valamit is adó szervezet nem engedheti meg, hogy a  hazai politika fontos megmérettetésein ne a saját embereivel jelenjen meg, még akkor sem, ha a győzelemnek semmi esélye. Ezek a politikai mérkőzések ugyanis olyanok mint nem a nagy sportnemzetek, hanem a kis államok számára az olimpia: a dobogós helyekre semmi esély, de a részvétel az nagyon fontos. Meg lehet mártozni a médiában, lehet, úgymond, mozgósítani, el lehet mondani bármiféle következmények nélkül, hogy mit látunk ilyen vagy olyan  tekintetben, arról nem is beszélve, hogy az elnökválasztási részvétel a törvényeknek megfelelően egy-egy párt, szervezet számára jelentős pénzügyi-anyagi előnyökkel is jár. De – tettem hozzá  – hogyha valóban komolyan gondolunk bármiféle indulást a polgármesterségtől kezdve az államelnökségig, akkor arról nem a rajtvonalnál szoktak beszélni, hanem a résztvevőket jó előre, alaposan felkészítik. Hiszen a választások időpontjai nem titkosak, két ciklus között mindig esztendők telnek el, és ez éppen elegendő lenne arra, hogy valakit kiválasszanak, majd felépítsenek minden tekintetben. Valahogyan így működik a demokrácia, amely nem csupán morgásból, elégedetlenségből, ilyen vagy amolyan biráló megjegyzésekből áll, hanem változatokat is kinál. Ha egyáltalán figyelünk erre, és nem az utolsó pillanatokban rögtönzünk. Ismerősöm erre hümmögött egyet és feltette a második keresztkérdést: és hogy állunk a kormányválságokkal, a kibontakozó hazaival, az éppen napirenden levő olasszal vagy a brexittel, az angol parlamenti munka heteken át tartó felfüggesztésével. – Hagyjuk a brexitet mondtam – mert ez mindenképpen egyedi, de ami az olasz kormányválságot illeti, az olyan gyakori, mint ezen a nyáron a záporeső, alighanem a Rekordok Könyve tartja számon, hogy a második világháborút követő évtizedek során Itáliában hányszor buktattak meg és alakítottak kormányt. De ami a legérdekesebb, hogy az ország soha nem roppant bele, mert a gazdaság, a társadalom a nagypolitikától függetlenül is működik. És alighanem ez a kulcsa a mi, hazai kormánybotrányainknak is. A romániai miniszterek olyan ütemben cserélődnek, hogy a saját titkárnőiket leszámítva már senki nem tartja észben a nevüket, mint ahogyan azt is egyre nehezebb megjegyezni, hogy ki kivel lép koalícióba a különböző, várható tisztségek elnyeréséért, viszont az 1989-es változások utáni három évtized itthon sem múlt el nyomtalanul: az élet jóval színesebbé vált, új,világlátott nemzedékek nőttek fel, egyre kevesebben foglalkoznak a nagypolitikával és egyre többen érzik úgy, hogy saját életük elsősorban önmaguktól függ. És jól van ez így. Ha a társadalom erősödik és önállósodik az lehet, hogy nem tesz jót a politika egyeduralmának, de jót tesz az országnak. Tehát – nyugalom-, mondtam az ismerősömnek és mindketten folytattuk a magunk útját.