Az Emmanuel Macron ellen harmadik hónapja szívósan tüntető sárgamellényesek több – az interneten is cirkuláló – videofelvétel tanúsága szerint minősíthetetlen szavakkal sértegették és szidalmazták a véletlenül közéjük keveredett neves, zsidó származású francia írót és filozófust, Alain Finkielkrautot. A rendőrségnek kellett közbeavatkoznia. De a sárgamellényeseket (vagy sokak szerint ál-sárgamellényeseket) a rendőrök sem hallgattathatták el. „Piszkos cionista!”, „Franciaország a mienk!”, „Piszkos fajta!”, „Menj vissza Tel Avivba”, „A nép meg fog büntetni téged!” – a videók, melyeket aztán ezrek kommentáltak, ilyen és hasonló szidalmakat rögzítettek.
S történt mindez annak az Európának egyik vezető államában, melynek mai irányítói – köztük maga a támadást twitteren elítélő Macron is – az egyetemes emberi jogokat, a nyílt társadalmak és a globalizáció értékrendjét hirdetik. Arról nem is beszélve, hogy a mai nyugati világ gyökerei is a francia felvilágosodásra és az abból kinővő Nagy Francia Forradalomra vezethetők vissza.
Az Amerikai Egyesült Államok is az úgynevezett francia modellre alapozta azt a liberális demokráciát, melynek jegyében igényt tartana arra, hogy az úgynevezett nyugati értékrendet a Föld minden államában – úgymond a sikeres minta erejére alapozva – hatalomra segíthesse.
Finkielkraut nevét minálunk kevesen ismerik. Franciaországban azonban szimbólumnak számít. A francia asszimilációs politika sikerességének szimbóluma. Könyvei világszerte minden nemzeti nyelven megjelentek. Természetesen Magyarországon is. A legjelentősebbek A gondolkodás veresége, A képzelt zsidó, A hálátlanság. S mindhárom az egységesnek álmodott Európa legfontosabb kérdéseiről szól.
Finkielkraut karrierje is azt látszik bizonyítani, hogy az egyéni szabadság és az egyetemes emberi jogok Franciaországában már egy második generációs idegen is maradéktalanul megvalósíthatja önmagát. Nem csak köztiszteletnek örvendő íróvá és filozófussá, de a patinás Francia Akadémia tagjává is válhat.
A lengyel állampolgárságú apa – az auschwitzi fogságból szabadulva – vándorolt ki Párizsba. Kezdetben nem csak zsidóként, de lengyelként is idegen. Fia azonban már Párizsban születik, s természetszerűen büszke franciává lesz. Hogy ma, 69 éves korában szembesüljön olyasvalamivel, amit korábban elképzelni is nehezen tudott volna. A Le Journal du Dimanche-nak adott interjújában „abszolút gyűlöletről” beszél, melyet egy franciának született értelmiségi csakis derült égből lesújtó villámcsapásként érzékelhet.
Hogyan történhetett meg mindez?
A válaszért nem kell Párizsba mennünk. A francia modell elkötelezett hívének számító Romániában is megtalálhatjuk a választ. Pusztán egy magyar-román sporteseményre kell ellátogatnunk, hogy mi, magyarok csaknem pontosan ugyanazzal az „abszolút gyűlölettel” szembesülhessünk, mint Finkielkraut. S mi még a rendőrségre sem mindig számíthatunk.
Úgy tűnik, hogy a teljes asszimiláció csalóka ideálja helyett Európa jobban tette volna, ha a különböző nyelvek, kultúrák, hagyományrendszerek békés egymás mellett élésére, azaz arra tényleges egyenjogúságra rendezkedik be, mely csakis a többségi és kisebbségi közösségek közti kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapozható. Sajnos, nem ez történt. A mindenható asszimiláció nevében a nyugati államok és a nemzetközi szervezetek zokszó nélkül tűrték a kisebbségi közösségek elleni atrocitásokat. S most, amikor kiderül, hogy az ekként legalizált nacionalista többség háttere előtt minden asszimiláció csak álságos lehet, s az első válságos pillanatban mindkét oldalról ellenőrizhetetlenül törhetnek felszínre a nacionalista indulatok, mintha már késő lenne…
Vagy azért, mert az asszimiláció illúziójának fenntartása érdekében a többség természetes közösségi érzéseit is korlátozni kellett. Vagy azért, mert – ahogyan az Katalóniában is történik – a kisebbség nem képes már elviselni a megaláztatásokat. Az elfojtott érzelmek ugyanis idővel elkerülhetetlenül indulatokká dagadnak, s az első adódó alkalommal áradatként törhetik át a korlátokat.
A természetes nemzeti érzések nacionalista elfajulásainak – a többség és a kisebbség vonatkozásában egyaránt – csak és csakis a nyelvi-kulturális közösségek tényleges egyenlősége, s az ezt garantáló egyenjogúság vehette volna elejét.
És még mindig megtehetné.
Sajnos, az a kettős mérce, mely a többség és a kisebbségek nemzeti érzéseinek megítélésében szinte már európai normának számít, nem csupán az egyes államokon belül, de az államok közt is érvényesül. Bizonyosak lehetünk bennne, hogy a nagy Franciaországot az EU Parlament LIBE Bizottsága nem fogja az egyre erősödő antiszemitizmus miatt fenséges színe elé citálni, és a legszélsőségesebb – s legfeljebb elvétve megalapozott – vádakkal megbélyegezni, ahogyan azt a kis Magyarországgal tette.
Akkor viszont semmi értelme európai értékekről áradozni. Az erkölcsi-politikai értékrendet akár egyetlen normasértés is megingathatja, azaz puszta illúzióvá fokozhatja le. S egy ingatag rend elkerülhetetlenül rendetlenségbe, s – a válság elfajulása esetén – káoszba torkollhat.
Nem állunk távol tőle…