Katowiczében két hét lázas kompromisszumkeresés után – egy napos késéssel – véget ért a Párizsi Klímakonferencia határozatait konkrét egyezségekre és intézkedésekre váltani hivatott klímacsúcs.

Hogy a klímaváltozás konkrét és komolyan veendő veszedelem, arról a témában tájékozatlan átlagembert sem kell ma már meggyőzni. A hőhullámok és a pusztító áradások már bennünket, a viszonylag védettnek tekinthető kelet-közép európaiakat is elértek.

Az ökoszisztéma ugyanis olyan, szinte már felfoghatatlan komplexitású önszabályozó rendszer, melynek keretében minden mindennel összefügg. A probléma méreteiről és a távlatilag ránk nézve is roppant súlyos következményekről azonban alig tudunk valamit.

Arról, hogy olvadnak a gleccserek és sarki jégsapkák, még bizonyára sokan hallottak. De a hallottak csak keveseket gondolkodtathattak meg. Pedig mindez nem csak a gleccserek környezetében élő népességeket érintik közvetlenül, de az óceánok szigetállamainak, sőt a kontinensek partvidékein található amerikai, európai és ázsiai államoknak a lakóit is, akiknek lakóhelyeit az óceánok és a tengerek néhány évtizeden belül eláraszthatják. A gleccserek azonban patakokat, folyókat, sőt hatalmas folyamokat is táplálnak. Nélkülük nem csak az ivóvíz válik hiánycikké, de az öntözéses mezőgazdaság is ellehetetlenül. Hatalmas területek sivatagosodhatnak el. És nem csak Afrikában, de például Kínában is, hiszen a Jangce folyó vizének legnagyobb részét Tibet gleccsereiből nyeri.

A permafrosztról meg – azt hiszem – tényleg csak kevesek hallottak. A szó permanensen fagyott talajt jelent. Oroszország területének több mint a felét permafroszt fedi. De ugyanez érvényes Norvégiára, Alaszkára és az északi félteke más államaira is…

Az átlaghőmérséklet növekedésének következtében a permafroszt hatalmas területeken olvadásnak indult. Szibériában, főként a Jakutföldön, csak az elmúlt 20-40 esztendőben 200 méter átmérőjű és átlagosan 5 méter mély tavak ezrei alakultak ki. A terület gyéren lakott, de a népesség az állattenyésztésből él, s az olvadás korábbi legelőiktől fosztja meg őket. De a baj ennél is nagyobb. A permafroszt 80 százaléka jég, az olvadás következtében a jég nyomásától megszabadult talaj szintje évi 7 centiméterrel növekszik. S mivel a tartomány fővárosa, a 300 000 lakosú Jakutszk a fagyos talajra épült, a talajmozgások miatt lakóházak, gyárak omlanak össze, utak, vasútvonatalak, gázvezetékek rongálódnak meg.

Mindez azonban eltörpül egy másik, sokkal nagyobb, mert a bolygó egészének ökoszisztémáját fenyegető jelenség mellett. A permafrosztba ugyanis hatalmas mennyiségű széndioxid fagyott bele, az olvadás azt is felszabadítja, ami vulkánkitörésekre emlékeztető robbanásokkal is jár. A széndioxid hatalmas tömegei szabadulnak ki a légkörbe. Az üvegházhatás növeli az átlaghőmérsékletet, ami újabb permafroszt régiók fellazulásával jár. Azaz pozitív visszacsatolásos (köznyelven öngerjesztő) folyamat indulhat be.

Nem keserítem tovább az olvasót, pedig a baljós fejlemények sorolását még oldalakon át folytathatnám.

A Katowiczében összegyűlt szakemberek mindennek nyilván tudatában voltak. A Konferencia házigazdája, Michal Kurtyka le is szögezte: a 2015 és 2018 közötti három év a 19. században rendszeresített mérések óta a három legmelegebb esztendő volt. S a 20 legmelegebb év is az elmúlt 22 esztendőre esik. Véletlenszerű ingadozásokról tehát aligha lehet szó. Az is kétségbevonhatatlan, hogy a folyamat felgyorsulásában az emberi tényezőnek is meghatározó szerepe van. Márpedig, ha minden így megy tovább, a következő évszázad folyamán az átlaghőmérséklet 3-4 fokkal növekedhet, ami az említett pozitív visszacsatolást megállíthatatlanná teszi. A következmények a szó szoros értelmében katasztrofálisak lehetnek.

„Immár nem az egyes nemzetek érdekeiről, hanem az emberiség sorsáról van szó. A nemzeti önzés ma már nem csupán köz-, de önveszélyes is. Ha nem akarunk belepusztulni, értelmes kompromisszumokat kell kötnünk egymással.” – érvelt Kutyka. Sajnos úgy tűnik, hogy a nacionalizmus irracionalitása még mindig súlyosabban esik a latba, mint az összetartozásérzés racionalitása. A kompromisszumokat ezúttal is csak kínkeservesen lehetett kigyöngyözni.

A résztvevőknek három forgatókönyv közül kellett választaniuk. Az első főként az ipari államok, különösen Kína önkorlátozásán alapult volna (Trump Amerikája ugyanis már a Párizsi Egyezményből is kivonult, ez esetben tehát számításba sem jöhetett). A második radikális és mindenkire egyformán érvényes szabályokat írt volna elő. (Ez lehetett volna az Amerika számára is elfogadható variáns.) A harmadik a kötelezettségeket a fejlődési szint szerint osztotta volna meg. E mellett kötelezte el magát Európa. S ezt a megoldást a fejlődő- és a szigetállamok is támogatták.

Végül született is valamiféle kompromisszum, melynek mibenlétéről azonban egyelőre nem szól a fáma. Csak annyit tudhatunk, hogy erősen optimistára hangolt záróbeszédében Michal Krutyka már nem a felmelegedés 1,5-, hanem 2 fok alá szorításáról beszélt. Azt már nem említette, hogy ha ezt sikerülne is elérni, már az is súlyos következményekkel, a hőhullámok, szárazságok, erdőtüzek, hurrikánok, áradások fokozódásával és az egész földgolyóra való szétterjedésével járna.
A határozatok betartását a csúcs ezúttal sem kötötte szankciókhoz, az egész építmény a kölcsönös bizalom és felelőségérzet áhított – de a világ államait kölcsönösen átható nacionalista érzülettel igen nehezen összeegyeztethető – elvein alapul. Az „eredményt” a német zöldek, az AFP hírügynökségnek címzett nyilatkozatukban Németország vonatkozásában is kiábrándító „csalódásként” értékelték.

Egyelőre tényleg súlyos kételyeink lehetnek az iránt, hogy az emberi társadalmak képesek-e lemondani a nemzeti önzésről, azaz a szívüknek oly kedves nacionalizmusról. Talán, ha már elviselhetetlenül szorul a kapca…

Félő azonban, hogy akkor már fatálisan késő lesz…