Minap egy remek könyvbemutatón vettem részt: dr. Hermann Gusztáv Mihály történész és Orbán Zsolt, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium népszerű történelemtanára – mindketten a székely tankönyvként ismert oktatási segédanyag szerzői – Csillagösvény és göröngyös út című kötetének bemutatóján.
A szerzők szándéka szerint a kötet „nem tesz pontot a székely eredetkérdésben folyó, véget nem érő vitákra, lépésről lépésre követi viszont, miképpen jelenik meg a székelység szkíta–hun eredetének tana a középkori krónikásoknál, hogyan él tovább a reneszánsz és felvilágosodás írástudóinál, erősödik meg a nemzeti romantika virágzása idején, milyen csatornákon szivároghatott át a népi tudatba, hogyan nyilvánul meg a kortárs közhitben.”
Számomra a bemutató végkicsengése az volt, hogy a mítoszoknak és a történelmi tényeknek egyaránt megvan a szerepük, csupán tudni kell különbséget tenni a mese és a valóság között. Helyén kell kezelni mindkettőt. A mítoszok segítenek feledtetni a történelmi tények következtében kialakult mai állapotokat, a mesebeli dicső múltat mindig szembe lehet állítani a nem túl fényes jelennel. S tegyük hozzá: akár erőt is lehet meríteni mítoszainkból.
A mítoszok és a tények azonban hétköznapjainkat is uralják. A Székelyföldről például szeretjük tudni, hogy természeti adottságokban, fában és ásványvizekben gazdag vidék. Meg azt, hogy a Brassó környéki kedvelt kirándulóhelyek után a lakosság számához viszonyítja – de talán abszolút értékben is – itt a legmagasabb a minősített szálláshelyek száma. Azt, hogy turisztikai célpont vagyunk.
S ha jobban a dolgok mögé nézünk, kiderül, hogy mindez mítosz, vágyálom, és sokat kell dolgozni még azon, hogy valóssággá váljék, ugyanis a turizmusból származó bevétel vajmi kicsi, a fát nyersen, feldolgozatlanul viszik el, mások fölözik le a hasznát. Tehát sokat kell tenni azért, hogy ez a térség kiemelkedjen peremvidék státusából. Mert a történelmi tények azt mutatják, hogy ez a régió a dicső múltban is peremvidék volt: nagyvárosa, ipara nem volt; a sovány föld csak a túlélést biztosította pár ember számára; s akit nem tudott eltartani a nadrágszíjnyi birtok, az nyakába kellett vegye a nagyvilágot, és Brassóban, Bukarestben vagy Budapesten szolgált. A térség tehát kibocsátó térség volt. Nem véletlenül ült össze 1902-ben a tusnádfürdői székely kongresszus és fogalmazta meg a Székelyföld fejlesztésének és az elvándorlás megállításának égető szükségességét.
Az impériumváltás után – bár az ország közepébe került – szintén peremvidék lett, ezúttal etnikai összetétele miatt. S talán emiatt elkerülte minden nagyobb beruházás. A pártállami rendszer hozott ugyan ipart a térségbe, de mint másutt is: a tervgazdaságban létrehozott ipari vállalatok nem bizonyultak életképesnek a szabad versenyben, a sajátos hazai gazdasági környezetben, s rendre bezártak, roncsteleppé váltak. S a más erdélyi vidékekre jellemző ipari építkezések mintha elkerülték volna a Székelyföldet. Bizonyára a tőke sem szereti a vélt vagy valós, etnikai jellegű konfliktusokkal terhes környezetet.
De lehet, nem is annyira a társadalmi-politikai környezettel van a gond, a fejlődésben való lemaradásnak az oka a megkésett infrastruktúra-fejlesztésben is keresendő. A pártállami időszakban útjaink legendásan rosszak voltak, így a rendszerváltás utáni központi és helyi hatóságok óriási hátrányt kellett – és még mindig kell – ledolgozzanak ahhoz, hogy a térséget bekapcsolják az országos és a nemzetközi közúti vérkeringésbe. Manapság is sok erőt és energiát – s a lehetőségekhez mérten pénzt – fektetnek az utak korszerűsítésébe. Minap Simion Cretu, a központi fejlesztési régió fejlesztési ügynökségének igazgatója mondta el két újabb útszakasz finanszírozási szerződésének aláírásakor Csíkszeredában, hogy még sok a tennivaló az utak révén: a most már járható főbb országutak és a szintén járhatóvá tett megyeiút-hálózat mellett a regionális utak építése kell következzen.
Reményeink szerint az autópályák – ha azok is nem maradnak meg a mítosz szintjén – elérik térségünk határát is, így úthálózatunknak biztosítania kell a gyorsforgalmi utakra való csatlakozást, megteremtve a valós fejlődés feltételeit.
Aztán már csak rajunk múlik, hogy e feltételekkel tudunk-e élni, rajtunk múlik, hogy gazdagságunk, jólétünk ne csak mítosz legyen, hanem a napi valóság.