Eddigi tapasztalataim szerint a november szó jelentése egyenértékű a hideggel, a borús idővel, az ólomszínű égbolttal, a hűvös kitartó esővel. Erre fel a hét végén arra kellett rájönnünk, hogy kár volt befűteni, mert éjszaka fulladoztunk a melegtől. Nappal pedig rövid ujjú ingben, rövidnadrágban kerestük a tennivalót – vagy az édes semmittevést – kint, a szabadban, a pazar napsütésben. Jól esett magunkba szívni a forró novemberi nap melegét, feltöltődni energiájával.
Aztán hétfő-kedden kiderült, hogy nem minden az, aminek látszik, vagy aminek érzékeljük, s a novemberi napnak is lehet foga, miként a februárinak, mert kaparó torok, köhögés, prüszkölés jelezte a megfázás tényét.
Már az időjárás sem olyan, mint régen – állapítottuk meg bölcsen barátaimmal, s megtoldottuk pár közhelyes mondattal, amit mi is a magunk idejében az idősebbektől hallottunk:
Bezzeg az én időmben a tél az tél volt, a nyár pedig nyár. S a telet a nyártól a tavasz választotta el, a nyarat pedig az ősz követe a tél fokozatos beköszöntéig. Most viszont nincs átmeneti évszak, a forró meleget a sarki hideg váltja egyik napról a másikra.
S ha már szóba került az idő múlása és az időjárás változása közötti összefüggés, felelevenítettünk más dolgokat is, amelyek „bezzeg, a mi időnkben” másként voltak. Nagyapáink azért aggódtak, nehogy a szomszéd településről kerüljön ki a meny vagy vő, mert a mi településünkön is vannak rendes legények, leányok. Apáink inkább attól tartottak, nehogy másnyelvű legyen a fiatal szíve választottja. Ma pedig az sem ritka, hogy más kontinensről való, más bőrszínű az új családtag, s a frigy nyomán született unoka.
Szó szót követett, s elmeséltem egy nemrégiben szerzett tapasztalatomat. Minap Brüsszelben élő kedves ismerősömmel találkoztam, s egy sör mellett afelől érdeklődtem, hogy miként alakult a francia és a holland nyelvű közösség viszonya a belga fővárosban. A válasz meglepett, ugyanis ismerősöm arról számolt be, hogy míg alig pár évvel ezelőtt téma volt a vallon és a flamand közösség közötti elkülönülés, ma a fiatal brüsszeli értelmiségiek jelentős része franciául beszélő brüsszeliként vagy hollandul beszélő brüsszeliként határozza meg önmagát, s az sem ritka, hogy kijelenti: ő belga. Ha emlékszünk Fehér Klára Hová álljanak a belgák? című regényére, a belga jelző a bevándorlóknak maradt. (Csak zárójelben emlékeztetek arra, hogy Fehér Klárának van egy Bezzeg az én időmben című regénye is!) Nos, ismerősöm azt is megjegyezte, hogy egyre nagyobb teret hódít az angol nyelv használata, csökken a francia és a holland nyelv szerepe a két népcsoport tagjai közötti mindennapi érintkezésben, s mindezekkel párhuzamosan egyre jobban háttérbe szorul az etnicitás kérdése. Olyannyira, hogy nem értik az etnikai ellentétektől terhes Kelet-Közép-Európából érkezett idegennek a témára vonatkozó kérdéseit, sőt: rászólnak, hogy fejezze be a kirekesztő-nacionalista dumát.
Ültünk barátaimmal a novemberi nap által fűzött teraszon, szívtuk magunkba a csalóka meleget, s bölcsen megállapítottuk, hogy bezzeg a mi időnkben nem csak az időjárás volt más, hanem a társadalom működése is. S nem biztos, hogy jobb volt vagy rosszabb, de tény, hogy más volt. Manapság a változások sűrű egymásutánban következnek be, régen fontosnak tartott értékek tűnnek el, helyüket mások veszik át, s a világ rohamosan átalakul. Mi már lassan-lassan nem értjük az új világot. De gyermekeink ebben érzik jól magukat. S a változás sebességét nézve azt sem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy a mai gyermekek majd sűrűbben fognak sopánkodni, mint mi, hogy „bezzeg az én időmben…”
S lehet, hogy akkorra a november szó jelentése sem lesz egyenértékű a hideggel, a borús idővel, az ólomszínű égbolttal, a hűvös kitartó esővel.