Mint értesültünk róla: Dálnoky Réka nyerte a centenáriumi drámapályázatot, amelyet a román—magyar viszony színházi feldolgozása – pontosabban: megemésztése – céljából hirdettek meg Kolozsváron. 14 darab érkezett a pályázatra – tehát több írót is foglalkoztat ez a kérdés. Most már az lenne a jó, ha vevő is akadna – színház és néző – ezekre a darabokra.
A nyertes – Dálnoky Réka – a normalitás jegyében dolgozta fel a témát. Ami ez esetben azt jelenti, – mint Hegedüs Csilla mondja, aki az RMDSZ részéről a kulturális ügyekkel foglalkozik -, hogy a díjnyertes dráma „humorosan tart tükröt elénk. Azt mutatja be, hogy mennyire nonszensz – vagyis jelentéstelen, tartalmatlan – és mennyire nevetséges sok esetben ez, a magyar—román szembenállás.”
Hát ennek bizony örvendeni lehet. Megértük végre azt is, hogy nem csak dühöngünk, nem csak szitkozódunk, hanem végre egymás szemébe nézünk, embernek látjuk egymást és nevetünk a bárgyúságainkon – melyeket sokszor teli torokból harsogtunk az utóbbi száz évben. Megvan tehát a higgadt diagnózis, most már jöhet a gyógyítás. Ez úgy történhet, ha például mi, romániai magyarok hasonló témájú pályázatot írunk ki a román drámaírók számára is. Hadd, propagálják ők is a normalitást. Ne csak azzal foglalkozzanak, amivel a politikusok, hogy „a centenáriumi logót rányomtatják most már még a gázszámlára is”. Mert ez által nem tesznek egyebet, minthogy lejáratnak egy ügyet – a szentnek tekintett évfordulót. Hát jó ez? Ők tudják – vagy inkább: nem tudják! Mert, ha tudnák, akkor talán nem tennék.
Persze a hagyományos, nacionalista politikai hozzáállásból példát vehetnek – sajnos – az államfőtől is, Claus Johannistól, aki szerzett kisebbségi jogokat támadott meg nemrég az Alkotmánybíróságon. Ezt nem más, mint egy külföldön élő román politológus, Vladimir Borțun rótta fel neki – és elítélő hangon. Azt írta: „Úgy gondolom, hogy olcsó húzás ez az elnöktől, egy populista próbálkozás, hogy a nacionalistább rétegek támogatását megszerezze, annak ellenére, hogy (pontosabban: éppen azért, mert) ő maga is egy nemzeti kisebbség tagja”. Claus Johannis úgy akarja eladni magát a román választóknak, hogy sunyi módon károsítja a magyarokat. Korlátozni kívánja azok lehetőségét, hogy anyanyelvüket használják a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, az egészségügyben – ott, ahol ezt eddig, ha korlátok között is, de megtehették. Hát ilyen államfőnk van! Egy padon ülhetne Gheorghe Funarral, aki Kolozsváron nemzeti színűre festtette a padokat, ülőkéket – csakhogy népszerű legyen. Az nem volt baj, ha a zászlóra ültünk…
Jó ez a centenárium! Mert alkalom arra, hogy szembenézzünk a múlttal, a jövővel, és talán önmagunkkal is. S aztán felébredtünk…