Hallottam egy történetet, elmondom, hátha érdekel valakit. Egy égszínkék szemű öregemberről szól, aki korábbi életére nem emlékezett.
*
A történet idején az öreg egy lécekből, bádogból és kartonból összetákolt kalyibában lakott, a nagyváros legszélén. Amikor még jobb erőben volt, megpróbálta szolgálatait felajánlani csapszékekben, raktárakban, üzletekben, de ahogy gyengült, ruhája rongyolódott, büdösödött, lemondott róla, hogy munkát találjon. A kéregetéssel sem ment többre, a forgalmasabb helyekről a törzskoldusok elkergették.
Az öreg gyűjtögetésből, guberálásból élt, mások háztartási hulladékát szedegette össze. A város nagy szeméttelepeire, ahol protekciósok válogatták az értékes anyagokat, üveget, fémeket, műanyagot, alkatrészeket, gondolni sem mert, de néhány ódon vegyeskereskedés, dohos piac és zegzugos utca kupacaiban, kukáiban kutakodhatott. Az ételmaradék nem mindig volt romlott, ha üres üveget talált, beváltották neki, még némi aprót is kapott elvétve. Tennivaló akadt bőven: megjavítani, megpucolni, összeszerelni a talált használható dolgokat, legfőképpen persze élelmet szerezni.
Egy napon mellészegődött egy fiú, a város csatornáit csapatokban lakó csavargók egyike. Együtt többre mentek. Az öreg megtanította a fiút a turkálás-keresgélés-reparálgatás fortélyaira. A fiú be tudott mászni csendes udvarokba, ahol nem csak maradékokat keresett, de néha szárítókötelekről, teraszokról, ablakokból és pincékből is elemelt dolgokat. Együtt aludtak a sötét kunyhóban, újságokra terített rongyokon. Ha került tűzifa, egy öreg üstben főzni lehetett.
A fiút a kutyák nem támadták meg, az öreget azonban nem szerették, gyakran megugatták, megkergették. Kőért hajolgatni nem nagyon tudott, a kóbor ebek miatt mindig magas gumicsizmában járt. Egy léc végére hegyes, éles késpengét erősített, hogy szükség esetén legyen mivel védekeznie.
Egy hétvégén aztán a fiú elmaradt. Az öreg nem értette, de nem lepődött meg. „Biztosan valamelyik bandának dolgozik…” Hamar el is felejtette. Hideg, esős tavaszi napok voltak. Fájt minden tagja. Enni sem tudott, feküdt a rongyain, teát szürcsölgetve, szíve táján bizonytalan nyilallással.
Egy délután erőt vett magán, felhúzta gumicsizmáját, kezébe vette szuronyát, elindult élelmet keresni. Szürkületkor látta, hogy az emberek a lakásokban az esti híradóhoz készülődnek. Ő meg még mindig nem talált semmit.
Az autót nem vette észre, csak az éles fékcsikorgást hallotta, s egy tompa kis lökést érzett. Elesett, de azonnal föl is tápászkodott, s a karját védekezően az arca elé emelte, amikor a kövér sofőr a terepjáró ablakából kihajolva ráordított. Amikor látta, hogy az öregnek nem esett baja, a dzsip ura megkönnyebbült. „Dobjatok oda neki valamit!”, szólt hátra az embereinek. Hentesárut szállíthattak, részegek voltak. Az öreg lába elé dobtak három nagy marhacsontot.
A csontok egészen frissek voltak, a rajtuk hagyott hústól, bőnyétől szinte puhának tűntek. „Vasfűrésszel fogom elvágni”, gondolta az öreg. Spárgával összekötötte a koncot, és elindult hazafelé.
Ahol a házak végetértek, meglátta a kutyákat. A szokottnál kevesebben voltak, de az öreg tudta, hogy ezúttal támadni fognak. Még mielőtt a csontokat eldobhatta volna, a kutyák nekirontottak. Maga sem tudta, mit tesz, vakon szurkált irányukba. Érezte, hogy a penge beleszalad az egyik állat hasába. Egy másik megharapta a kezét, egy harmadik a fogaival a koncot húzta, rángatta. Ennek a nyaki erét találta el, szurokfekete folyadék tört elő belőle lüktető sugárban. Az ugatás és morgás hangjaiba vonítás és hörgés keveredett. Két állat mozdulatlanul hevert, a harmadik nyűszítve vonaglott. Hirtelen eleredt az eső. A támadók visszahúzódtak.
Az öreg még mindig reszketett az izgalomtól és a fáradtságtól. Hazavánszorgott. Otthon a fiú várta, tejjel és almával, amit valahonnan aznap szerzett. „Holnap marhavelőt eszünk”, mondta az öreg.
*
Ezt a történetet egy kellemes arcú, galambősz idős nő mesélte el a vidéki öregotthonban, ahova hozzátartozóként akkoriban én is gyakran kijártam. Hozzátette, hogy nemrég hallotta. Néhány nap múlva megtudtam, hogy valamikor felesége volt az égszínkék szemű alzheimeres férfinak, akivel a menházban órákat töltött el szótlanul, a kezét fogva. Amikor megkérdezték, hogy miért jön el hozzá minden nap, hiszen az öreg fel sem ismeri őt, azt válaszolta: „Sokáig nem tudtam róla. Ő nem tudja, hogy én ki vagyok, de én tudom, hogy ő ki.”