Miután a múlt héten Szűz Mária (értsd Nagyboldogasszony ünnepe, a munkaszüneti nap) mentesített a jegyzetírástól, augusztus huszonharmadikáról pedig, erről a lángoló nemzeti ünnepről ahogy eddig, úgy most sem szándékozom megemlékezni – szentelem szertelen észrevételeimet a legújabb hazai történelmi dátumnak, illetve az azt meghatározó eseménynek, az augusztus tizedikei tüntetésnek. Pontosabban megosztom az egy héttel ezelőtt leírt gondolataimat, kiegészítve friss benyomásokkal.
A megmozdulás a diaszpóra tüntetéseként vonul be a történelembe, állítólag a külföldön dolgozó, vakációzni hazajött ellenállók szervezték. De ma már tudjuk, hogy legfeljebb szerveztették velük, a hatalmas hazafias-zászlós-biztatásos lelkendezés után a „spórák” nemhogy lemondtak a szervezésről (minél fogva az kudarcot vallott, a tüntetés pedig – legalábbi nyugati fogalmak szerint – alkalmasint engedélyezetlenné, tehát törvénytelenné vált), de lemondtak végül a részvételről is: a tüntető tömegben alig egy százaléknyi volt a részarányuk, valamivel több mint ezer a valamivel több mint százezerből.
A megjelentek nagy többsége kétségtelenül normális tiltakozó volt. Nem tudni viszont, hányan lehettek s főleg mennyire, milyen módon és ki által voltak megszervezve a harcos aktivisták, a spontán rombolás lovagjai, illetve a céltudatos, a kormány megdöntését célzó „forradalmárok”. Ők rohamozták meg a Victoria Palotát, megkísérelve a behatolást (amiért mondjuk Amerikában, a Fehér Ház vagy a Capitolium területére való erőszakos behatolás esetén habozás nélkül helyben lepuffantották volna őket), ők alkottak a tömegben, annak első néhány sorát pajzsként használva kompakt, rugalmas és mozgékony, nehezen megközelíthető és kiemelhető csoportokat. Ők kezdték, ők voltak a provokátorok – végül is ők váltották ki a csendőrség reakcióját. Amely, teljesen igaz, helyenként indokolatlanul brutális volt.
Egyetlen következtetés adódik: azoknak, akik törvénytelenül jártak el, teljes mértékben felelniük kell. Mindkét oldalon! Itt nincs helye „értelmezéseknek”, és legfőképpen nincs helye részrehajlásnak a meg- és elítélésben. Úgy tűnik, a tettesek azonosítása gyorsan és hatékonyan történik, a többi a szigorú és pártatlan igazságszolgáltatás dolga.
Az ország hírnevének semmiképpen nem használt ez a tüntetés és a leverése. Annál fontosabb felelősségre vonni a felbujtókat, az értelmi szerzőket is. És – mint még az események előtt volt alkalmam jelezni – köztük is elsősorban az államelnök, Klaus Iohannis, valamint a filozófus Gabriel Liiceanu politikai, illetve erkölcsi felelőssége nem hagyható figyelmen kívül.
Amellett, hogy korábban egy obszcén káromkodást helyénvaló „politikai véleménynek” nevezett, az államelnök az eseményekre reagálva, a történtek hevében is csupán az egyik „felet”, ráadásul a rendfenntartó szervet, állami intézményt ítélte el, egy szót sem szólt a provokátorokról és -hoz, mintha mindenki békés tüntető lett volna a téren. Ahelyett, hogy nyugalomra, higgadtságra, törvénytiszteletre intett volna, valójában bátorította az erőszakot. Korábbi alkotmánysértései, sorozatos mulasztásai mellett ezért is felelnie kell. (Később a civil társadalom tagjait szólította fel arra, hogy avatkozzanak be a politikai élet alakításába! Szinte számonkérően, tehetnénk hozzá: ha már ezért kapják a pénzt… Képzeljük el erről Orbán Viktorék véleményét…)
Gabriel Liiceanu sem kellene hogy megússza a kétes dicsőséggel, amelyben a csőcselék néhány hírhedt képviselőjével a „forradalom szikrájaként” osztozik. Akkor sem, ha a „forradalom” szerencsésen megbukott.
Valószínűbb azonban, hogy jó balkáni szokás szerint a sok hangoskodás és cirkusz után minden marad következmények nélkül továbbra is. Engem azonban két dolog továbbra sem hagy nyugodni.
Az egyik az: hogyan váltak ennyire szurkolókká az emberek, de még az újságírók is, hogy csak az egyik (és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy melyik) oldal szemszögéből képesek látni a dolgokat? Vagy „csendőrpártiak”, vagy „tüntetőpártiak”. Ha előbbiek, nem akarják meglátni egyes csendőrök kegyetlenségét és törvénytelenségeit; ha utóbbiak, a provokátorok kegyetlenségét és törvénytelenségeit. Ez a vagy-vagy szurkolói hozzáállás, az objektivitás teljes hiánya, a „mieink” magasztalása és a másik tábor heccelése, gyalázása, ez a végzetes megosztottság a reprimitivizáció vészes tünete. Tombol az Új Kalibán:
„Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás?”
A másik az, hogy miként szurkolhat közösségünk egy része – a portálokon, weboldalakon, szociális hálókon megnyilvánulók nagyobbik fele – azoknak a nacionalista politikai erőknek (a jelenlegi államelnök, PNL, USR, SRI, DNA stb.), amelyek érdekképviseleti szervezetünknek, az erdélyi magyarságnak következetesen betartanak: veszélyforrásnak tekintik kisebbségünket, korlátozzák jogainkat, megvétózzák a számunkra (is) hasznos törvényeket, elveszik iskoláinkat stb.
Nem először teszem szóvá ezeket a kérdéseket. Aki megtalálja rájuk a választ, szóljon.