Azt hiszem, ha Ernesto Laclau élne, az orbáni rendszerben – NER, és/vagy illiberalizmus, az mindegy is – populizmus-modelljének tökéletes példáját fedezhetné föl: populizmus a la carte, mondhatná (lásd. Ernesto Laclau, A populista ész, Noran Libro, 2011). És ez Tusnádon derül ki rendre, amikor egyfajta programatikus beszédet mond Orbán, rituálisat, afféle papos filippikát (issue statement), értékes irányt mutat, és előrevetíti, amit jövő évben tenni szándékozik, vagy nem, és ehhez asszisztál a nagyérdemű, már ha odafigyel és nem bulizással van elfoglalva. Minden esetre a populizmus minden rituális kelléke fölvonul, vannak előzenekarok, és mellékszálak, és azután a nagytotál, a főnök beszédet mond, zengzeteset, csupa kinyilatkoztatást, az sem baj, ha értelmetlen, vagy alig értelmezhető hitvallást.
A tartalom csak töltelék, a tábort összetartó gesztus a fontos, az új ellenség kihírdetése, hogy kit kell az eljövendő esztendőben gyűlölni és ki barát, szövetséges, vagy az éppen menő. Most az irodalmi-kulturális elit az ellenség, a kulturkampfot kell megnyerni (minden harc a végső!), de persze maradnak a liberálisok, a brüsszeliták és a migránsok is. Tusványos, olyan rituális gyakorlattá vált, melynek révén Orbán és a körülötte kialakított klientúra minden évben újratermeli a “népet”, nem akármilyent, hanem cifrát és magyart, és pökhendit, amolyan “köpcöset” és hegykét, odamondósat és alulértetten fenyegetőt, hárijánososan hazudóst és nagyotmondót, sok hagymázzal, kevés tartalommal. Ha nincs már gulyáskommunizmus (hol van már “Kádárnak népe”?), hát van orbángulyás, az aztán orrba-szájba: Európa-ellenesek Európája.
És a populizmus, mely látszólag mára már konszolidálódott, etnonacionalizmussal vegyes, azok a félmondatok és utalások, melyek önmagukban alig is értelmezhetők, jelzik ezt. Németh Zsolt mondja, de mondhatná akárki a sleppből: mi ugyan “zsigerileg” európaiak vagyunk … “de Trianon”, mások meg olyan értelmetlen mondatokat ismételgetnek, mely abban végződik, hogy …”de Soros”. Minden és mindenki fenyegeti az orbánista magyarságot, de jön a megmentő, apokalipszis van, vagy nincs, és jön a megváltó (talán éppen az ífjú Orbán és a Felház?), csakazért is, főként, ha veszély sincs Orbán megváltja kiváltságos népét. Mi, többiek meg magunkra vessünk, ha a szektába még be nem álltunk, hát így jártunk és/vagy fogunk járni, mert csak, mert Soros és Trianon, érthető? Mert Orbán-nemzete eddig még toleráns volt (még holmi jött-ment Esterházy Péterrel is, ugye?), de fogytán a türelem, a románokkal szemben is, ne is hívják a magyar követet, vagy diplomatákat december 1-re. Viszont a kormánypártokkal megegyezésre törekszünk. Érthető, ugye? És logikus és racionális, mármint a populista és etnonacionalista logika szerint az, csakhogy Orbán népe/nemzete nagyon is változékony, határai alakulnak (contingency), és üzenete számunkra nehezen értelmezhető.
Csakhogy az orbáni etnonacionalista populizmus egyáltalán nem alulról, az egyéni és csoportos “igények” irányából, hanem föntről, egy populista politikai vezér kezdeményezésére és kénye kedve szerint épül. Az építkezés lényege pedig, nem is az, amit ígér a NER, mint közpolitikát, vagy, mint gyakorlati (issue based) megvalósítást, vagy mint olyan ideológiát, mely előír biszonyos elveket és politikai álláspontokat, hanem a szimbolikus ellenségképzés (az erőteljes othering). Orbán, már 2010 előtt elkezdte megszállni, kisajátítani a szimbolikus politizálás terét, kezdte a “nemzet nem lehet ellenzékben” kijelentéssel, mely populista föllépését egyértelműen az etnonacionalista imagináriushoz kötötte, folytatta a “fülkeforradalommal”, majd jött az illiberalizmus, és végül a nacionalista (már-már rasszista) migránsozás (lásd. Emilia Palonen, Performing the nation: tha Janus-faced populist foundation of illiberalism in Hungary, Journal of Contemporary European Studies, 25 Jul 2018).
Számunkra nemcsak érdemes, de szinte kötelező fölfigyelni arra, hogy Orbán (és fölösleges is már Fideszt és pláné KDNP-t mondani, hiszen egyszemélyes “vezérelvű aligdemokrácia” van ma Magyarországon) nemzetét, a “népet” behatárolja, mert nyilvánvaló, hogy itt egy kizáró (exklúzív) és nem befogadó (inklúzív) kategóriáról van szó. Orbán nemzetének határai – legalábbis politikai, reprezentációs értelemben – szűkebbek az állampolgári nemzet határainál, miközben, paradox módon vagy sem, a határon túliakkal igyekszik kiszélesíteni azt. Magyarországon, bár sokan vitatják, még van pluralizmus és formai szempontból demokrácia, a rommagyarság számára ez nem adatik meg, az egypártrendszer pedig reprezentációs deficittel küzd. A rommagyar főáram populizmusa teszi, hogy úgy tűnhet, mindenki képviselve van, a Fidesz itteni fő fiókpártja már ott tart, hogy azt mondja magáról: akkor sem bír tévedni, ha éppen téved (ezt fejtegeti Székely István főideológus, éppen Tusnádon), csakhogy ez illúzió. Orbán számára csak az igazi “hatuma”, aki kliens vagy rá szavaz, a többi érdektelen, a magyarországi állampolgári nemzeten belül húzott határ itt is érvényes – erre emlékeztetnek is nemcsak az Orbánnak élekötelezett hazai politikai elit, hanem az áttelepedettek is – aki nem Orbán-párti az semmiféle támogatásra nem érdemes, sőt, azt kiátkozzák, arra szakosodott félművelt “értelmiségiek”.
Most még beletartozunk Orbán-nemzetébe, sőt a kettős állampolgársággal jogi intézményes keretet nyert beletartozásunk, de a dolgok változhatnak, sőt már sokan kontesztálják is ezt az intézményes keretet, vagy legalábbis annak fontos hozományát az átszavazást. Pedig egy elkötelezett része a rommagyar kisebbségnek, és a politikai főáram, akik persze az egészet képvisleni igyekeznek, rendre beszavaz mindannyiunkat a NER-be, és kiváltképpen büszke is erre a teljesítményre. Orbán új magyar nemzetet (népet) teremtett, a régi – elsősorban két világháború közötti – mintájára, csakhogy szimbolikusat, a legtöbb elemző szerint olyant, mely igencsak labilis (konszolidálhatatlan), mely egy személy karizmájára épít és rajta áll vagy bukik.
Az új politikai és szimbolikus NER-identitás kellékeinél fogva viszont ellentmond midannak, amit eddig mi, határontúliak, politikai logikánk szerint követtünk. Csak egy példa a multikulturalizmus elleni mostani kirohanás, az egységes és oszthatatlan, etnikai-kulturális értelemben homogén nemzet képzete. Mit kezdhetnénk mi vele? Hiszen, ha Romániában következne be, beolvasztana, illetve, ami még valószínűbb, elüldözne bennünket. Eddig éppen a román-magyar szembenállás multikulturális elvek szerinti árnyalásával és lebontásával voltunk elfoglalva, belátva, hogy a konfrontáció – kisebbségi helyzetünknél fogva – nem lehet eredményes. Sőt, a pozitív bánásmódot (positive action) vártuk és várjuk nemcsak Romániától (vagy a többi Magyarországot övező országtól), hanem a Minority SafePack-el Európához, azaz Brüsszelhez fordultunk elismerésünkért, jogvédelemért, Orbán meg Brüsszel-ellenes rigmusokat skandál. Mit kezdhetnénk ezzel? Mehetünk-e és ha igen, hát meddig, Orbán népének mítoszával? És ha fordul a kocka, mit érlel a sorsunk?