Egy szürke erdélyi kisvárosban, 1954 júliusában, egy tízéves kisfiú remegő izgalommal hallgatta a berni labdarúgó világbajnoki döntő rádióközvetítését. Az első „vébém” volt a már akkor világhírű, vagyis a minden ismerős által rajongott Szepesi György közvetítésében. Túl az évszázad meccsén, az angol válogatott első vereségén a stadionok királynőjének tartott Wembley-ben. Azt is ő közvetítette, bizonyára sokan látták-hallották tegnap késő este a tévében, és emlékszünk a 6:3 című filmre is.
Akkor, ’54-ben természetesen mind biztosak voltunk Puskásék győzelmében, csak a beteljesülést vártuk, barátaimmal, játszótársaimmal együtt betéve fújtuk a magyar csapat összeállítását – a leglényegesebb azonban az volt, hogy a „lelátó” másik oldalán, közvetlen szomszédunkban igazi ellendrukkerek álltak velünk szemben: a szászok. Akiknek Telefunkenje jobb és hangosabb rádió volt, mint a miénk – de a sportriporterek jóvoltából igazi real time szurkolás folyhatott, magyarok a németek ellen, és viszont
Hányszor eszembe jutott a berni döntő, a magyar labdarúgásnak az a Mohácsa! A konteó, hogy sok minden nem volt teljesen tiszta azon a találkozón, az angol játékvezető nyilvánvaló tévedésein túl sem. Ésszerűnek tetszett, hogy a vesztes világháború után közel évtizeddel Adenaueréknek mindenáron szüksége volt a Volk önbizalmát erősítő, lelkesítő sikerre.
Eszembe jut a szomszédaink örömujjongása is a mérkőzés végén, és hogy utána még inkább felülről kezeltek minket. Megjegyzem szerényen, hogy ennek a lekezelésnek nem annyira a sport volt az oka – hanem inkább a politika, a történelem. A szászok korábban köztudomásúlag erősen rokonszenveztek a nácizmussal, pártjuk (amelynek mai hivatalos jogutódja a néhány éve még Klaus Iohannis által vezetett Romániai Német Demokrata Fórum) nyíltan hitlerista volt, míg nekünk be kellett érnünk a „felszabadulás” utáni szegény Magyar Népi Szövetséggel. (Amelynek feloszlatása azonban 1953-ban számomra azzal a boldog fejleménnyel járt, hogy szászmedgyesi könyvtárának remek darabjai – Jókai-sorozat, Mikszáth-sorozat, lexikonok, gazdakönyvek stb. – otthoni könyvtárunkban landoltak.)
Mindezekkel együtt a berni döntőből, csakúgy, mint a szintén a Kossuth Rádióban hallgatott 6-3-ból leginkább Szepesi Görgy közvetítése maradt meg bennem. Nekünk, nem csak a világtól, de akkor még Magyarországtól is elzárt erdélyieknek úgyszólván Szepesi jelentette szívbeli hazánkat, és nem csupán a magyar sport sikereit. Az ő hangja, az ő mondatai, az ő lebilincselő, kulturált stílusa ivódott belénk, olyan zavaró háttérzajok nélkül, mint Rákosi elvtárs és más ostobaságok.
Szepesi György valódi sztár volt, számunkra az első igazi magyar médiasztár, jóval a mostani idióta sztárkultusz előtt, és leghitelesebb közvetítője a mindennapi Magyarország szellemének, lelkületének. A budapestiek, ottani rokonaink ki-kimehettek meccsekre, fontos sporteseményekre, nekik ott volt/lehetett a látvány is – nekünk erdélyieknek a sportot Szepesi legendás rádióközvetítései jelentették.
Idősebbek emlékezhetnek, hogy már a tévés korszakban is a fontosabb eseményeket a magyar nézők úgy nézték, halmozva az élvezeteket, hogy a tévét lehalkították, és Szepesi rádióközvetítését hallgatták. (A magyar televíziózás története 1954. január 20-án kezdődött az M1 televízióadó kísérleti adásaival.) Közvetített ő a tévében is, de nem nagyon szívesen, mindenekelőtt rádiós újságírónak tartotta magát.
Lélegzetállító a világcsúcsa, hogy tizenöt nyári olimpián és tizennégy labdarúgó-világbajnokságon képviselte a Magyar Rádiót, majd a FIFA-t. Nem mellékes, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is volt, méghozzá máig utolsó sikeres időszakában a válogatottnak, amely 1982-ben és 1986-ban is kijutott a világbajnokságra.
Olvasom egy méltatásban: „Nem egyszerű rádiós volt, hanem intézmény. Szerelme a mikrofon, a labdarúgás, a sport. A háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó Papp Lászlónak, az öttusalegenda Balczó Andrásnak, a kapusfenomén Grosics Gyulának, minden idők legjobb magyar labdarúgójának, Puskás Ferencnek nagy barátja. És az egész ország személyes, jó ismerőse. Jellegzetes hangjával, határtalan lelkesedésével a rossz meccsből is jót csinált, nem érdekelte, hogy a lelátón azt kiabálják: Ne hazudj, Szepesi!”
A zseniális Szepesi gyönyörűen hazudott, úgy hazudott nekünk, hogy elhitette velünk, erdélyi szurkolókkal is: vagyunk valakik, sőt, a magyar sport általa közvetített csodája folytán sokaknál többek vagyunk, Balczó Andrásnak, a kapusfenomén Grosics Gyulának, minden idők legjobb magyar labdarúgójának, Puskás Ferencnek a barátai vagyunk.
Személyesen először a kilencvenes évek közepén találkoztunk a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Andrássy úti székházában, annyi éves lehetett, mint én most. Erdélyről érdeklődött. Most meghatottan idézem fel, hogy ugyanott 2005-ben az ő kezéből vehettem át a legmagasabb szakmai kitüntetést, amit elértem, amit erdélyi újságíró elérhet, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytollát. Dr. Szepesi György elhunytával az Aranytollas Újságírók Társaságának tiszteletbeli elnöke is távozott.
Ég önnel és köszönet, Szepesi, született Friedländer György! Tudom, hogy onnan, a mennyei Angyalföldről nincs közvetítés. De van egy tippem…