Hogy sorsotok előre nézzétek vigyázó szemetek Berlinre vessétek! Batsányi híres sorait már jó ideje így kell átfogalmaznunk. Mert ami ott történik előbb-utóbb bennünket is utol fog érni. S ez esetben is a szó negatív értelmében. Batsányiékat még a francia nacionalizmus érte utol, bennünket a német ?humanizmus? fog nem kevésbé keserves következményekkel utolérni.
Susanne Gaschke Olvasni, írni, gondolkodni? című a Die Weltben megjelent írásában meglehetősen siralmas képet fest a német oktatási rendszerről. ?Az iskolák és a főiskolák manapság nyilvánvalóan azt tekintik legfőbb feladatuknak, hogy a tanítványok jól érezzék magukat az intézményben. Egyetlen diákot sem kell túlterhelni, stresszelni vagy lekicsinylő jeggyel megbántani. És mivel a dicséret és a jó jegy a kellemes közérzet elengedhetetlen feltétele, a nevelendő tanítványokban meredeken növekszik az előbbiek iránti igény ? teljesen függetlenül attól, hogy rájuk szolgáltak vagy sem. Ha az így szerzett jegyekkel is elégedetlenek lennének, akkor ők maguk (vagy a szülők, illetve azok ügyvédjei) egészen csinos kellemetlenségeket zúdíthatnak tanáraik nyakába.?
Az persze igaz, hogy a tanítás csak és csakis akkor válhat hatéko(nnyá, ha élményszerű. De egy órát élményszerűvé lehet tenni azzal, hogy a tanár viccekkel szórakoztatja tanítványait, vagy engedi őket azzal szórakozni, amire éppen kedvük támad, de azzal is, hogy a tudással, az ismeretszerzés, a felfedezés, a megvilágosodás élményével ajándékozza meg tanítványait. Már akiket lehet. Mert nem mindenkit lehet. Csakhogy egy normális oktatási rendszerben, akiket nem lehet, azoknak nem lenne mit keresniük a középiskolában vagy az egyetem padjaiban.
Csakhogy a Susanne Gaschke által felvázolt elvek közvetlen folyományaként nagyon is van, amit ?keresniük?. Ráadásul egy olyan világban, melyben az értékelés alapkövetelmény, hiszen életünk minden további lépésénél értékelik azokat a teljesítményeket, melyekre ilyen körülmények közt ?jobbára? képtelenek. Ekképpen csupán egy sorsával elégedetlen, beképzelt és arrogáns csőcselék jöhet létre. Tömegméretekben. A mindenkori forradalmak romboló csőcseléke, mely majd fiaink és unokáink nyakára hozza a (mindig szebbnek aposztrofált) jövőt, de mert a gyűlölködésen és az épp aktuális szólamok szajkózásán kívül egyébhez közülük jóformán senki nem ért forradalmi hévvel fogja írtani azokat, akik nem hajlandók vele egyet érteni.
A folyamat mindenek előtt a tanári gárdát teszi tönkre (ha már nem tette). A tekintély, a jellem és a személyiség szisztematikus leépítése egy olyan korszellemet teremt, melyben a szakértők és az elitek válnak megvetés és szánalom tárgyaivá. Egy olyan világot, melyben legfeljebb egy amerikai elnöknek jár ki a megtiszteltetés, hogy a saját fejével gondolkodjon.
A folyamat persze ismét csak az úgynevezett felvilágosodásban gyökerezik, mely paradox módon ? éppen a saját fejjel való gondolkodás bűvöletében ? vak indulattal fordult minden hagyomány, minden tekintély, minden múltból örökölt szokás és tudás ellen. Csakhogy, amint azt Gabriel Liiceanu Nebunia de a gândi cu capul propriu (azaz A saját fejjel való gondolkodás őrültsége) című könyvében briliánsan bizonyította, a tanárnak, az oktatási folyamat bármely szintjén a szó hagyományos értelmében vett mesternek kell lennie. Olyan embernek, aki nem gondolatokat önt át ? valamiféle szimbolikus tölcsérrel ? tanítványai definíció szerint üres agyába, hanem egy bábasszonyhoz hasonlatosan gondolatokat segít világra jönni. Aki Szókratészhoz hasonlóan jobbára csak bábáskodik a születésnél. Aki nem csak segíti, de bizonyos értelemben vezeti is a tanítványt, s akinek tekintélye is ebből a gondolatok születésének csodájában való részvételből fakad.
A tanulás munka, méghozzá a legkeményebbek közül való. A jó tanár, a mester igazi tudománya abban rejlik, hogy a munkát magát varázsolja szórakozássá. Önélvezetté. Hiszen mindenfajta szórakozás a velünk született képességek felfedezésével és kibontakoztatásával járó élvezet.
A bábáskodásra azonban nem mindenki képes. Arra, hogy mesterré válhass, már eleve mesternek kell születned. Nem vagyunk egyformák, vannak szuperintelligens emberek, akik tanárnak csapnivalók, nem azért, mert nem nevelték tanárrá őket. Dehogy! Egyszerűen azért, mert nem annak születtek.
A felvilágosodás szellemi forradalma (mely kezdetben maga is mámorító csoda volt, csak most önnön paródiájává torzulva válik fokozatosan rettenetté) a génkészlet és a kulturális öröklődés együttesének köszönhette szellemi erejét. A generációkat egymáshoz láncoló szelekciós folyamatokban. Nem csak a céhek halmozták fel generációkon át a képességeket. De a művészek (zenészek, festők, költők) családokon átívelő és családokat társító generációi is. Akárcsak a híres tanárnemzedékek. A középkor ? öntudatlanul ? a növény és állatnemesítéshez hasonló embernemesítést folytatott. A nagy tehetségeknek a középkori Magyarországon is meg volt a kitörési lehetőségük.
Manapság a középszer, a beképzelt tudatlanság sorozatgyártása folyik. Világ szerén tova. De az ?eredmény? már nálunk is világosan érzékelhető.
Tessék csak kommenteket olvasgatni!