Nagyon rossz hírekkel kezdődött ez a hét: ugyanazon a napon, április kilencedikén elhunyt Gábos Zoltán fizikaprofesszor és Horváth Andor esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató. Erdélyi szellemi életünk meghatározó személyiségei, értékes művekkel, példás tanári tevékenységgel.
Mindkettőjükhöz ? bár másképpen ? bensőséges kapcsolat fűzött, amiért köszönetet mondok a sorsnak. Mindkettőjükről írtam kerek ?évfordulóikon? ? és erről az jut eszembe, hogy mennyire kényes két műfaj: a születésnapi méltatás és a nekrológ, mennyire fontos ügyelni az őket elválasztó határra. Szomorú, de nem tehetek róla: most, amikor ezt a rendhagyó kettős búcsúztatót írom, képtelennek érzem magam rá, hogy ?eredetit? mondjak róluk. És azt is be kell vallanom ? az elmúlás a teljes őszinteség esélye ?, hogy másképpen fáj a haláluk.
Gábos Zoltán tanár úr régóta gyengélkedett, elköltözésére szorongva, de számítanunk kellett. Személy szerint is sokat köszönhetek neki, hiszen nála államvizsgáztam, ötven évnél több telt el azóta, kimondani is nehéz, és még mindig lelkifurdalást érzek, amiért hagytam magam átcsábítani a komoly fizikától a sajtó, az újságszerkesztés és -írás bizonytalan világába.
Négy évvel ezelőtt a Természet Világa budapesti ismeretterjesztő havilap főszerkesztőjének felkérésére boldogan írtam méltatást a kilencven éves tanár úrnak tisztelgő összeállításba. Gábos Zoltán már 1948-tól tanársegédként, 1950-től adjunktusként dolgozott a Bolyai Tudományegyetemen, majd 1962-től egyetemi tanárként a Babeş?Bolyai Tudományegyetemen, 1990 óta érdemes professzor volt ? magyar és román fizikusnemzedékek hatalmas tiszteletnek örvendő tanára. Erről azt írtam az említett cikkben: ?A jellemmel párosuló tudás átjárást nyújt közösségek, korok és tudattartalmak között. Ez Gábos Zoltán egyik örökérévényű példája és leckéje.?
Azt írtam továbbá: ?Gábos Zoltán fő nevelői fegyvere a hatalmas tárgy- és emberismeretből fakadó közvetlensége volt: közvetlen abban az értelemben, hogy ?direkt?, azaz mondhatni eszköztelen ? nyílt, keresetlen, természetes, meghitt, egyszerű, barátságos. A kedvesség, amely kizárja a bizalmaskodást, az empátia és szemérem, amely kizárja tolakodást, az az életbölcsesség, amely kizárja ? ma úgy mondanánk ? a populizmust, vagyis a hatásvadászatot.?
Horváth Andorral már velem egykorú barátot, kiváló kollégát, mondhatni harcostársat vesztettem el, és ez nagyon fáj. Lapozom dedikált könyveit, mindig is szívesen mélyedtem beléjük az első elolvasás után is, és hibátlan, kristálytiszta, racionális, de sohasem száraz, mindig árnyalt stílusa szememben a legnagyobb magyar esszéírókét idézi. Olvasom őt, és emlékezem.
Huszonhat évesen robbantunk be, 1970-ben A Hét alapító szerkesztői gárdájába; néhányan, vezetőink, fontos írók, kritikusok jóval idősebbek voltak, mint mi ? azóta sorra majdnem mind el is mentek. Horváth Andor volt az első, aki szakmailag kivált közülünk, főszerkesztő-helyettes lett, amíg a hatalom el nem távolította a laptól (amelyet meg nem szüntettek éppen, de ?vonalassá? átalakítottak? ? ismert mindkét módszer ma is), és most Bandi az első ebben is: hogy elment körülnézni az ismeretlen túlsó parton, ahonnan nincs visszaút.
Amikor hetven éves lett (lettünk), a következőket írtam róla köszöntőmben: ?Hamar felismertük: ő a legjobbunk ? abban is, amiben hasonlítunk, abban is, amiben különbözünk. Írásban-szerkesztésben-gondolkodásban-tehetségben is, érettségben-tartásban-kiállásban-nemeslelkűségben is. La valeur n?attend pas le nombre des années ? elnézést, ha ilyeneket ma már közhelyes vagy furcsa dolog idézni ?, az esélyt mind megkaptuk, többé-kevésbé éltünk is vele, meg tékozoltuk is néhányan derekasan.?
És azt is írtam róla, egyetemi karrierjéből kiindulva: ?Horváth tanár úr, a jeles összehasonlító irodalomtörténész. A kiváló tollú író. És a kiváló olvasó! Aki sok szép életet élt le intenzíven, ugyanis, biztos vagyok benne, osztja Umberto Eco nézetét: ?Aki nem olvas, csak a maga életét éli ? az olvasó annyi életet él át, ahány könyvet olvasott.? De számomra mindenekelőtt a hibátlan jellemű jóbarát.?
Kedves hallgatóim, a veszteség okozta fájdalom gyakran szül olyan nekrológokat, amelyekben a méltatás kötelességből eredőnek, formálisnak tűnhet. Ez persze a születésnapi köszöntőknél is fennáll, hiszen ilyenkor a szellem embereinek gondolatait, szavait, tanításait, művét szintén nem a vita kedvéért, hanem a méltatás okán idézzük fel ünnepélyesen. Ezért kezdtem azzal mai jegyzetemet, hogy a születésnapi köszöntő és a nekrológ tulajdonképpen rokon műfaj, még akkor is, ha az alkalom, amely eredményezi őket fájdalmasan ellentétes.
Mivel többet néhány idézetnél saját magamtól nem voltam ma képes produkálni, szavaimat azzal zárom, amit a Horváth Andor halálhírére írt levelében egyik szerkesztő és egyetemi tanár pályatársa, közös barátunk ? úgy érzem, lelkileg minden méltatásnál jobban ? kifejezett: ?Nagyon szerettem.?
Nagyon szerettünk, Bandi szívem.