Végre én is kézbe vehettem Kiss János Botond könyvét, amelynek a címe: Így láttam Indiát. Tíz évvel ezelőtt, 2008-ban jelent meg Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Nimród Könyvek sorozatban. A Szerző jóvoltából jutottam hozzá, átküldte nekem Interneten.
A könyv elején Kiss János Botond azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen mikor is kezdődik el az utazás. Szerinte ? és ezt mindenképpen elfogadhatjuk ? ?az utazás akkor kezdődik, amikor munkálni kezd bennünk az ismeretlen iránti vágy?, amikor meg akarjuk keresni azt, ?ami már Álmunkban él?, az izgalmas új ? vagy más! ? világot. Azt a világot, amelyben ?a magasban pihenő madár mindig a szél ellen fordul? ? hogy az ne zavarja össze a tollazatát. Vagy ahol azt láthatjuk, hogy ?a patak mindig kifelé folyik az erdőből? ? s ha követjük, mi is kijuthatunk onnan. De az is csodálatos dolog, hogy a farkas nem bántja a kis farkaskölykök közé helyezett csecsemőt. Sőt, lehet, hogy még gondozná is azt, ha tudná. ? Van mit tanulnunk a természettől! ? azért szép ez a könyv.
És tanulni kellene bizony Tőle! ? ha nem akarjuk csúnyán végezni pályafutásunkat ezen a földön. Mert amit művelünk, teljesen kimeríti az önpusztítás és az élő világ kipusztításának fogalmát. Kiss János Botond arra figyelmeztet ? és környezetvédő lévén tudja, hogy miről van szó! ? tehát arra hívja fel a figyelmünket, hogy világszerte ?minden percben ? vagyis percenként, ugye – 28 hektár erdőt tarolunk le?. Ha így haladunk, rövidesen már egy hektár erdő sem lesz a világon? Ahol Ő járt, Nepálban még megvan az erdők 40 százaléka. De Indiában, ahol Kiss János Botond szintén megfordult, és nem is egyszer, az erdők fáinak már csak 14 százaléka áll a lábán. Pakisztánban pedig már mindössze 3 százalékuk. Dél-Amerika erdőiből pedig kipusztult 95 ezer virágosnövény-faj. Ez sem semmi?
És a természet pusztítása nem most kezdődött. A tengeri tehén nevű 7?8 méter hosszú és 8?11 tonna súlyú víziállatot már 1768-ig kipusztították a Csendes-óceánból dicső elődjeink, a tengerészek, a víziállat ízletes húsa és bőséges zsírja miatt. De a földművesek sem voltak jobbak. A pápaszemes kárókatonát, például, azt a 6?7 kilós madarat 100 év alatt falták föl ? bocsánat: irtották ki a XIX. század közepén, 1840-ig. Így hát őseink sem voltak jobbak nálunk ? maradéktalanul tanúságot tettek ?az emberi rövidlátásról, nemtörődömségről, kapzsiságról és hiúságról? ? állítja a Szerző. Kiss János Botond szerint: ?Az őserdőben egyetlen félelmetes ellenségtől kell tartani: az állatok állatjától? ? vagyis az embertől. S ezért nem kell föltétlenül Indiába menni. Ezt már itthon is észrevehetjük ? ha akarjuk, ha nem?
De ?Amíg élünk, remélünk? ? legalább is a latin közmondás szerint. Világunkban még mindig akadnak csodálatos dolgok, amikre érdemes odafigyelni. Az indiai fehér lúd, például, évente kétszer repül át a Himalája fölött ? Közép-Ázsiából Indiába és vissza ? 9000 méter magasságban, ?csontrepesztő hidegben, oxigénszegény légkörben?. És Kiss János Botond saját szemével látta ezt az állati hőst, ezt a ludat. Ezért is érdemes volt elmennie Indiába.