Van egy ország, amely március idusán történelmének legtisztább fordulatát ünnepli. Ez az ország mára kettészakadt. Részei közt a határ nem a térképen húzódik, hanem közösségeken, családokon, viszonyokon belül. És nem tudom, melyik ennek a kettészakadt lelkű országnak az igazi arca.
A magyar szabadságharc, amelyet a márciusi ifjak százhetven évvel ezelőtt egy esős szerdai napon vértelen forradalommal elindítottak, amely megszülte a magyar parlamentarizmust, a modern értelemben vett magyar nemzetet: Európa legszebb történelmi pillanatai közé tartozik. Évszázaddal később, két vesztes világháború után, 1956 véres forradalma újabb mementót állított a magyarok erkölcsi tartásának és olthatatlan szabadságvágyának.
Ma a demokratikus világ aggodalommal figyeli mindazt, ami ebben a kettészakadt országban történik. A magyar kormány harcban áll Európával, az Unió alapértékeivel, legfontosabb intézményeivel, harcban áll az Egyesült Nemzetek Szövetségével, és könyörtelen harcot folytat nem létező ellenségekkel. Olykor saját állampolgáraival is.
Európa nem csak egységet, szolidaritást, jövőképet, közös döntéshozatalt, anyagi támogatást, utazási lehetőséget, soha nem látott demokratikus vívmányokat jelent, hanem összehasonlítási alapot is.
A legsúlyosabb igazság, amit ki kell mondanunk: Magyarország a szemünk láttára belefullad a korrupcióba. Felmérések szerint a második legkorruptabb állam az Európai Unióban, s előfordulhat, hogy a jövő évi statisztikákban ? miután azok számolnak az idei leleplezésekkel is a miniszterelnök vejének, közvetlen hatalmi és baráti környezetének botrányairól ? a korrupció érzékelt mértéke szerint már utolsó lesz.
Súlyos, hogy Magyarországon mennyire nincs társadalmi esélyegyenlőség. Legfájóbb az oktatás helyzete, ahol a fiatalok (tovább)tanulásához hiányoznak alapvető feltételek. Ugyanakkor a kormány mintegy két és félszer több támogatást juttat az egyházi, mint az állami iskoláknak! És stadionokat, sportlétesítményeket épít, külföldön is, miközben romokban hever a magyar egészségügy. Fogy a magyar másképpen is: hatszázezer fiatal már elhagyta az országot, százezrek szeretnének elmenni, sokan el is fognak. Erre aligha vigasz, hogy Erdélyből és a többi elszakadt országrészből jön némi ?utánpótlás?, hiszen akkor meg ott fogy, fogy el a magyar, ahelyett, hogy a szülőföldjén boldogulna.
Kirívó a diszkrimináció a nők társadalmi és politikai érvényesülését illetően is: európai viszonylatban a magyar parlamentben, kormányban, általában a politikai vezetésben a legkisebb a nők aránya. Rettenetes, hogy Magyarország nem ratifikálta a családon belüli erőszakról szóló Isztambuli Egyezményt.
Fájdalmas dolog cikkek százait olvasni a lelkiismereti szabadság korlátozásáról, a közbeszéd fasizálódásáról, narcisztikus identitáspolitikáról, amely nem összekovácsolja, hanem szétszakítja a közösségeket, az Európai Néppárt elvtelen cinkosságáról, a maffiaállamról, a gyűlöletkeltő ?konzultációkról?, a demokrácia és a jogállamiság (intézményeinek) szisztematikus lerombolásáról, a rendszer nyílt eltolódásáról a tekintélyelvűség felé és egyéb hasonló dolgokról az ?emútnyócév? Magyarországán.
Nemzeti ünnepünkön engem különösen felháborít a magyarországi és erdélyi sajtó állapota. Tavaly nagy figyelemmel követtem az évfordulós szónoklatokat, Magyarországon is, Erdélyben is. Egyszer sem hallottam/láttam említeni ezekben a sajtószabadságot! Lehetséges lett volna ez ?központi utasítás? nélkül? Persze nem egészen fél évvel a Népszabadság rajtaütésszerű megsemmisítése után azt a kussolást tekinteni lehetne akár a jóérzés jelének is, de tudjuk, hogy pont jóérzésről nincs szó. Kíváncsi vagyok, idén is kimarad-e a lelkes ünnepi beszédekből a tizenkét pont legelső kívánalma, a sajtószabadság!
Mindezek nem csak nekem esnek rosszul, hanem a közhiedelemmel ellentétben sok, egyre több erdélyi honfitársamnak, főleg fiatalnak, de ? biztos vagyok benne ? felvilágosultabb politikusainknak is, akár azok köréből, akik szerint az erdélyiek úgymond ?világosan tudják, kire szavazzanak? április nyolcadikán. (Hát igen, Világos…)
Kedves hallgatóim, ezekben a pillanatokban, amikor a jegyzetem elhangzik, folyik Budapesten a kampány-békemenet (bár egy alapos tévévita valamivel demokratikusabb lett volna, arról nem is beszélve, hogy összehasonlíthatatlanul olcsóbb…), talán tart még a miniszterelnök ünnepi szónoklata is.
A magyar kormány természetesen az ország fényes arcát igyekszik felmutatni. De a másik, elkínzott arcát meglátjuk-e? Mert igazi ünneplésre csak akkor lesz okunk, ha az is kisimul ? és meglátjuk benne a magunk arcát.