Lassan már alig van hét, hogy ne érkeznének megdöbbentő hírek Amerikából, sőt újabban Európából is: valaki álig felfegyverkezve vagy pusztán gépkocsiba ülve elkezd vaktából lövöldözni vagy járókelőket széttaposni, s miután halottak és sebesültek tucatjait hagyja maga mögött, önkezével vet véget életének.
Az efféle események nem írhatók kizárólag az amerikai állam fegyverviseléssel kapcsolatos hagyományainak rovására. Sőt még a vallási fanatizmuséra sem. Az persze megdöbbentő, hogy szinte bárki teljes fegyverarzenált halmozhat fel a lakásán és rendszeres lőgyakorlatokon vehet részt. Önmagában azonban semmit nem magyaráz meg. Pusztán az a tény, hogy fegyver vagy fegyverek vannak a birtokomban, sem nem indokolhatja, sem nem magyarázhatja a szóban forgó vérengzéseket.
Nézetem szerint még a pszichikai állapot sem magyarázhat meg mindent. Inkább az a pszichikai állapot szorul magyarázatra, mely egyébként normális embereket ennyire abnormális cselekedetekre indíthat.
Ahhoz, hogy egy normális elme túlléphessen a ?ne ölj? mindannyiunkba mélyen beleivódott tilalmán, rettenetes dolgoknak kell történniük. Az ugyanis, ami az egyént a gyilkosságtól visszariasztja, nem annyira a büntetéstől, mint inkább a jóvátehetetlentől való félelem. A gyilkosság az egyetlen olyan dolog, mely nem tehető meg-nem-történté. Az élet, mégcsak nem is csak az emberi élet ? egyszeriségének és megismételhetetlenségének tudata az, ami a cselekedettől, az ? elvileg bárkit magával ragadni képes ? gyilkos indulatok konzekvenciáitól is visszahőköltet.
Hogy ez a gátlás összeomoljon, ahhoz magának az emberi személyiségnek kell összeomolnia. Az emberi élet értelmességébe, a közösségi lét tartalmasságába, a kultúrába, a művészetbe, s a szabadság lehetségességébe vetett hitnek kell szétmállania.
Egy gyilkosnak a magány, a becsapottság, az üresség olyan mély tapasztalatát kell megélnie, melyet csak a bosszú tudata ?orvosolhat?.
Az ámokfutó, aki úgy érzi, mindenki megalázta, becsapta, semmibe vette, megfosztotta szabadságától, reményeitől, álmaitól, ezen az elviselhetetlen állapoton csak a korlátlan szabadság, a mások fölötti határtalan hatalom mámora révén ?kerekedhet felül?. Az élet, a kioltott élet egyszeriségének és megismételhetetlenségének tudata itt fordul át ellenkezőjébe. Az ámokfutó szinte már Istennek érezheti magát, hiszen pusztán az Isten vagy egy annak vélt Mindenható ítélkezhet elevenek és holtak fölött. Annak, aki már kétségtelennek érzi, hogy a teremtésre, az alkotásra, az értelmes munkára és szeretetre semmi reménye nem lehet többé, nem marad egyebe csupán a pusztítás. József Attila is úgy vélte: ?öl, aki nem ölelhet??
Az ámokfutás mint korunk egyik legmegdöbbentőbb tünete minden kétséget kizáróan a kor szelleméből fakad. Annak a kornak a szelleméből, mely a civilizáció nevében anyagi javak átláthatatlan tömegével zsúfolja tele világunkat. A világot lassan kontrolálatlan hatalmuk alá kerítő mérnökök milliói azt a benyomást keltik bennünk, hogy világunk alkotók soha nem látott tömkelege, s maga az emberi élet is megszakíthatatlan alkotó folyamat.
Pedig, ha nyitott szemmel járunk a világban mindenütt csak rombolást látunk. A hit, mindenféle hit ? minden vonatkozásban ? romokban hever.
Korunk, miközben környezetünket a műszaki alkotókedv, tehetség, képzelőerő csodáival bútorozza be, magát az emberi lelket, az egykor szellemnek nevezett dimenziókat módszeresen felszámolja.
Lassan semmi se szent. Az irodalom is pusztán a megtagadott múlton élősködik. Világunk csak tagadni tud, minden állítás gyanús, sőt nevetséges. Hitele csak a hitetlenségnek lehet. És itt ismét nem csak a vallásra gondolok. A szó hagyományos értelmében én sem vagyok vallásos. De az kétségtelen számomra, hogy a természet, ha nem is valamiféle teremtett világ ? persze bizonyos ebben sem lehetek ? mindenképpen teremt.
Ennek a teremtésnek a csodái iránt azonban immár semmi érzékünk. Szinte már módszeresen ássuk alá azt a természeti rendet, mely megteremtett bennünket, s melytől továbbra is létünk függ.
Mi értelme lenne a létezésnek? A jelek szerint szinte semmi. Nem kell túlságosan érzékeny idegrendszer ahhoz, hogy az emberi lélek összeomoljon.
Nem igen van, amin csodálkozni?
Pedig egykor a csodálkozás volt a filozófia, azaz a gondolkodás voltaképpeni serkentője. A görög kultúra alapelve is a csodálkozás. Az ?embernél nincs semmi csodálatosabb? vélte a görög drámairodalom legjelentősebb alakja Szophoklész. És ez nem csupán az Antigoné című dráma egyik alapgondolata, a görögség filozófia alapélménye is. A drámából persze az is kiderül, hogy az ember legalább annyira rettenetes, mint amennyire csodálatos. De az is, hogy a bűnösöknek meg kell bűnhődniük. Ma már az embert szinte kizárólag rettenetesnek tartjuk, de nem hiszünk a Szophoklész számára még evidens isteni vagy természeti (egyre megy) igazságszolgáltatásban.
Az ámokfutók szolgáltatnak ?igazságot?. A maguk istentelen és természetellenes mércéi szerint. És sajnos nincsenek egyedül. Mert ismét József Attillával szólva ? aki még csak önmagát pusztította el ? ?Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam?. Igaz, ő csak költő volt, nem közember.