Ágyúcső és puskapor

Kedves hallgatóim, az újságíró sokévi munkája nyomán rengeteg szakma képviselőivel találkozik. Többek között történészekkel és áltörténészekkel. Az áltörténészek arról ismerhetők fel, hogy innen-onnan, újságokból, folyóiratokból, szépirodalmi művekből, legendákból és természetesen manapság a világhálóról felcsipegetnek ezt meg amazt, és ezekkel a töredékkel akarják igazolni mindazokat az elméleteket, amelyeket a leggyakrabban önmaguk állítanak fel. Az áltörténészek soha nem kételkednek, minden mondatuk ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatás, és ugyancsak dühbe gurulnak, amikor valaki nagyon udvariasan és nagyon finoman, szóban vagy írásban megjegyzi, hogy nem mindenben ért egyet velük, és válaszként, akár jobbra, akár balra, akár előre, akár hátra, de mindig nagyon eldobják a sulykot. Az igazi történészek viszont mindig forrásmunkákra, gazdag levéltári- és könyvtári anyagra támaszkodnak, sőt ha csupán másodlagos vagy harmadlagos források jutnak el hozzájuk, akkor addig nyomoznak, amíg megtalálják az eredetit, és képesek arra, hogy újabb meg újabb adatok birtokában önmagukat is felülbírálják. És még valami: az áltörténészek roppant hajlamosak arra, hogy az éppen uralkodó politikai közbeszéd fele tolják el a mondanivalójukat, a múlttal próbálva igazolni a jelent, az igazi történészek viszont akkor is ragaszkodnak az általuk lépésről-lépésre feltárt egykori valósághoz, ha az ütközik az éppen uralkodó hatalmi nézetekkel. Ezt a néhány gondolatot csupán azért bocsátottam előre, hogy elmondhassam: jómagam és mindazok, akik részt vettek az Ágyúcső és puskapor című, a marosvásárhelyi Mentor kiadó által megjelentetett kötet több erdélyi városban is megtartott bemutatóján, ilyen igazi történészekkel találkoztak. A könyv mindenekelőtt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc csíki vonatkozásairól közöl tanulmányokat, a jelen számára is felidézi annak a szepesi bányavidékről indult, tizennégy gyermekes Bodor Ferenc csíki ágyúöntőnek és lőporgyártónak az életútját, akinek mostanig még a szülőhelyét is tévesen írták le, és több vonatkozásban is rámutat, hogy át kell értékelni azt a Gábor Áron kultuszt, amely éppen felnagyítása miatt leszűkít és Háromszék-centrikussá tesz egy olyan korabeli, hadiipari küzdelmet, amely Erdély és a Székelyföld több régiójára és több személyére-személyiségére jellemző. Néhány percnyi idő alatt természetesen lehetetlen elmélyülni a marosvásárhelyi Pál-Antal Sándor akadémikus, a budapesti Süli Attila hadtörténész és a maroshévízi Komán János, évtizedek óta Bodor-kutató tanulmányaiban, ezért csak ajánlani tudom, hogyha egy példamutató történelmi munkát szeretnének olvasni a bukaresti rádió hallgatói, akkor vegyék meg a könyvet, amelyen szerkesztőként is ott viseli Pál-Antal Sándor kezenyomát, és minden mondatának hitelességét közel húsz oldalnyi, a plébániák háztörténetétől és anyakönyveitől a bécsi hadi levéltárig terjedő irodalomjegyzék szavatolja. A kötet számos tévhittel leszámol, a korabeli társadalmi, ipartörténeti, gazdasági, közigazgatási, hadászati és más vonatkozásokba helyezi el minden mondatát, és ennek ellenére nem száraz, nem unalmas, hanem kimondottan izgalmas olvasmány. Ha máshol nem, a gyorsan közeledő, novemberi marosvásárhelyi könyvvásáron keressük ezt a gazdag képmelléklettel is ellátott, igazi történelem könyvet.