A német választási kampány finisében gyakorlatilag nincs is olyan német lap, melyből a populizmus problematikája hiányozna. A dolog érthető, a mai kormányzat ugyanis a sajtót ? főként a gazdasági elit közvetítésével ? továbbra is a kezében tartja. A szélsőjobboldali populistának bélyegzett Alternatíva Németországért (német rövidítéssel AfD) pedig fokozatosan harmadik politikai erővé zárkózik fel. A Martin Schulz vezette Német Szociáldemokrata párt (SPD), mely hosszú éveken át egyedül, s két alkalommal az Angela Merkel vezette Kereszténydemokrata Unióval (CSU) közösen vezette Németországot, ma alig 8 százalékkal előzi meg az Alternatívát. S az utóbbi népszerűsége továbbra is emelkedőben van. Annak ellenére is, hogy a populizmus vádja ? legalábbis megfogalmazóinak szándékai szerint ? ?megsemmisítő?.
Angela Merkelnek, aki továbbra is magasan vezet a rangsorban, ha megnyeri a választásokat, nagyon kellemetlen ellenféllel kell majd együtt élnie a Bundestagban. Az Alternatíva aktivistái máris szétfütyülik és hurrogják a kancellárasszony választási beszédeit. Nem egyszer tojással és paradicsommal dobálják meg.
Nem véletlen tehát, hogy a német titkosrendőrség ? sajátosan német megnevezéssel ? az Alkotmányvédelmi Hivatal újabban azt kapta feladatul, hogy az Alternatíva képviselőinek beszédeit és politikai akcióit alkotmányossági tekintetben alaposan felülvizsgálja, s ha komoly okot talál rá (márpedig aki keres, az talál), kétségbe vonja a párt legitimitását, azaz alkotmányos jellegét, s estleg betiltásának lehetőségét is kilátásba helyezze.
A legvehemensebb kritikát a párt kancellárjelöltjének Gaulandnak és párt elnöknőjének Weigelnek egyes kijelentései váltják ki. Gauland nagy botrányt generáló gesztusáról, hogy ugyanis ? a német kultúra létét is tagadó ? integrációs miniszternőt, a török származású Özogant a német állam ellenségének minősítette és Anatóliába (Törökország legelmaradottabb tartományába) utasította vissza, már írtam e hasábokon. Gauland kijelentése a német Alkotmány szerint idegenellenességnek, azaz rasszizmusnak minősül, s ez Németországban a legsúlyosabb vétségek egyike. A német kultúra létének tagadása, érdekes módon, nem számít annak. Igaz, ez is ?érthető?. Ez a tagadás ugyanis a multikuturalizmus merkeli tagadásának szerves következménye. A kultúrák együttélésének mint lehetőségnek a tagadása Németországban csak és csakis akkor tehető úgymond alkotmányossá, ha magát a német kultúrát is tagadjuk. De mert a nyelv és a kultúra gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól a német állam egynyelvűségégének (az úgynevezett német államnyelvnek az Özogan által is tételezett fenntartása) a német állam egykultúrájúságának nem kevésbé fasisztoid tételezését jelenti. Ennek ellenére Merkelt az Alternatíva aktivistái sem a német kizárólagosság vádjával jelentik fel a bíróságokon. Nem, a vád: nemzetárulás. A feljelentéseket azonban (van belőlük jó hatszáz) a bíróságok megalapozatlanok gyanánt utasítják vissza.
Az Alkotmányvédelmi Hivatal mégis vakarhatja a fejét.
Annál is inkább, mert az Alternatíva alaposabb megfontolásra igazi áldás Angela Merkel számára. A bevándorlásellenesség szinte kizárólagos témává, sőt nemzeti botránnyá emelésével, a német állam és társadalom valóban súlyos gondjairól tereli el a figyelmet. Angela Merkel mantraszerűen ismételgetheti, hogy Németországban gazdaságilag minden rendben van. S ezt az állítást a szociáldemokrata Martin Schulz annak ellenére sem próbálja cáfolni, hogy az SPD a munkavállalók érdekeinek védelmezője (lenne). Márpedig a statisztikák beszédesek: a munkavállalók (értsd: nem a munkanélküliek!) 7,7 százaléka él a szegénységküszöb tájékán (ez közel három és fél millió embert jelent). S ? a migránsokat nem számítva ? annak ellenére is 900 ezer ember tekinthető hosszútávú munkanélkülinek, hogy Németországban a legalacsonyabbak közé tartozik a munkanélküliek aránya. A jövedelmi helyzetet jól jellemzi, hogy másik 2,7 millió munkavállaló, ahhoz, hogy a Németországban decensnek számító életszínvonalat elérhesse ? rész- vagy teljes munkaidőben ? kénytelen második munkahelyet is választani. Ezt hívják úgy, hogy önkizsákmányolás. A fizetések 23 százalékkal növekedtek, de az infláció nyomán mindebből alig maradt valami. A magas foglalkoztatottság is csalóka, hiszen ? amint arra vezető közgazdászok figyelmeztetnek ? ez voltaképpen az alacsonyan tartott kamatok által kialakított spekulációs buborék következménye. De ez a helyzet hosszabb távon nem tartható fenn, a munkahelyek jelentős része tehát pusztán átmenetinek tekinthető, azaz tetszetős látszat. (Lásd: A német foglalkoztatási boom árnyoldalai című cikket a Die Welt szeptember elsejei számában.)
Egyes lapok arról is cikkeznek, hogy a gyermekszegénység (a migránsok ismételten nem szerepelnek a statisztikákban) riasztó méreteket ölt.
A kancellárjelöltek vitájában minderről szó sem esett. A migráció és az Alternatívától való félelem vitte el a schaw-t. Nem véletlen, hogy míg más államokban az úgynevezett populizmust elsősorban gazdasági gyökerű jelenségnek tekintik, Németországban pusztán a bevándorlásellenességgel azonosítják. Annak ellenére is, hogy a Wirtschaftswoche A populizmus gazdasági húzóerői című írásának szerzője megállapítja: a populista irányzatok legfontosabb oka Amerikában, Angliában, Franciaországban és másutt főként a középrétegeket érintő mind súlyosabb gazdasági nyomás. A globalizáció és a digitalizáció negatív hatásai, a társadalmi aszimmetriák, az elitek kudarca ezekben az országokban sokkal nagyobb súllyal esnek a latba, mint a migráció. A kapitalizmus fejlődési rendellenességei határozott politikai ellenlépéseket követelnének, az uralkodó (a német eredtiben inkább önjelölt) elitek azonban képtelenek meghozni a szükséges intézkedéseket. Nem csoda, hogy a fejlett kapitalizmus mintaállamaiban az állampolgárok ?idegeneknek érzik magukat saját hazájukban?.
Az Alternatíva és a szociáldemokraták szűklátókörűsége tehát nyilvánvalóan Angela Merkel malmára hajtja a vizet.
Az igazi kérdés persze az, ha mindez így van, a nyugati sajtó milyen alapon tekinti az úgynevezett populizmust szélsőjobb vagy szélsőbaloldali irányzatnak. Hát nem a kapitalizmus fejlődési rendellenességeinek politikai eszközökkel történő kiigazítása lenne a szó tulajdonképpeni értelmében vett politikai elit feladata? Nincs itt valami ? tényleg rettenetes ? rendszerhiba, hogy mindezt (azaz a legszélesebb néprétegek gondjait) szélsőségesnek bélyegzett pártoknak kell felvállalniuk? Vajon nem az-e helyzet, hogy maga az etablisment (is) szélsőséges?