Miért nincs, ami van? Megismétlem: miért nincs, ami van? És arra kérem a hallgatókat, hogy ezen a rövid kérdésen töprengjünk el közösen, abból az alkalomból, hogy Sepsiszentgyörgyön ezen a hét végén székelyföldi borvízkonferenciát tartanak. Ha pedig visszatekintünk az időben, rögtön rájövünk arra, hogy nem is az elsőt és minden bizonnyal nem is az utolsót. És valóban, ha csak a harmadik évezredbeli hasonló tudományos megnyilvánulásokra gondolunk, akkor elmondható, hogy többek között a Sapientia és más intézmények, jónevű szakemberek szervezésében ez a már a tizenharmadik olyan megbeszélés, ahol azt osztják-szorozzák, hogy milyen a székelyföldi borvízforrások és kénes-széndioxidos gázömlések összetétele, hol helyezkednek el, és mire lehetne ezeket a természetes gyógyforrásokat használni.
Ha pedig ráfigyelünk a tanulmányok és újonnan megjelenő kiadványok könyvészeti forrásaira is, akkor azonnal rájövünk, hogy nincs semmi új a nap alatt: félszáz, száz vagy másfélszáz esztendővel ezelőtt, teljesen más társadalmi, műszaki és tudományos körülmények között is ugyanezeket a kérdéseket tárgyalták, anélkül, hogy tapodtat léptek volna előre. Sőt mi több: jónéhány lépést tettek hátra. Két nagyhírű városi borvízfürdőt a székelyudvarhelyi Szejkén és Csíkszeredában , az úgynevezett Szeredai-fürdőn, az idén teljesen bezártak. A különböző úgynevezett népi fürdőket, amelyeket jónéhány esztendővel ezelőtt úgymond turistacsalogatóként felújítottak, a kutya sem használja, jelentős részük tönkrement, a nagy csinadrattával átadott létesítmények faanyaga vagy elkorhadt vagy elhordták. Hiába létezik Tusnádon egy kis útmenti borvízmúzeum, amelyben különböző formájú üvegek, korsók és cimkék tömkelege bizonyítja, hogy egykor milyen ásványvizeket vittek házhoz, a palackozó és töltő vonalak jelentős részét, különösképpen Kovászna megyében bezárták.
A különböző területrendezési és folyószabályozási munkálatok eredményeként a kétezer borvíz hazájának nevezett Székelyföldön rengeteg hagyományos forrás eltünt, vagy geológiai kutatóforrások eredményeként vízének összetétele alaposan megváltozott. A korszerű kezelési központok létrehozására vonatkozó törekvések közül jónéhány megbicsaklott: miközben Hargitafürdőn, Zsögödfürdőn, Lázárfalván leginkább helyi, nem túl nagy létszámú igénybevétellel működnek a mofetták, a legnagyobb gázömlésnél, a csíkszentimre Büdösfürdőn a jónéhány esztendeje felépített, korszerűnek mondott kezelőpontot teljesen benőtte a növényzet. Gyakorlatilag a Székelyföldön hat nagyobb lelőhelyen töltik nagyobb mennyiségben a borvizet ? a márkanevek használatának rádiós tilalma miatt természetesen nem sorolhatom fel, hogy éppen hol ? de más helyeken csupán a nosztalgia hozza elő a nagy pompával behirdetett borvíz- és palacsinta fesztiválokon az egykori palackozott borvízek emlékeit.
Tény és való, hogy a hévizek és a sós vizek kivételével az amúgy nem túl nagy számban Székelyföldre látogató turistáknak nem nagy öröme telik a borvizforrások kiadványokban és világhálón való elméleti szerepeltetésében, mert a gyakorlatban, úgymond a terepen, teljesen mást mutat a kép, mint a fénykép. A kérdés tehát továbbra is megválaszolatlan: miért nincs, ami van? Azaz, miért nem lehetne jobban, hatékonyabban, ötletesebben a közösség javára értékesíteni azt a természeti kincset, amelyről mindig oly előszeretettel beszélünk, jószándékúan konferenciázzunk majdnem mindig ugyanazt mondva el, miközben nem csupán az idő, hanem a víz is szalad?