Nánó Csaba másik színházi interjú-kötete, az Egy élet nem elég, 19 beszélgetést tartalmaz a kolozsvári magyar színház nagy öregeivel ? akik még életben vannak, vagy voltak, a kötet nyomdába küldése előtt. Ezt a könyvet is csak köszönni tudom Derzsi Ákosnak, a nagyváradi Europrint Kiadó vezetőjének, aki megajándékozott vele.
A kötetbeli előadás magas C-vel indul. Sorbán Attila az előszóban kijelenti: ?Kell még a remény is.? Hát hogyne kellene! És a színészek, a színház pontosan ezt teszik: éltetik bennünk a reményt ? hogy megvalósíthassuk magunkat, még a mai körülmények között is. Hogy érezzük azt: nem vagyunk hiába a világon, s még ezen a földön sem, Erdélyben vagy bárhol.
A könyvben elhangzik minden színházi közhely, de nem baj. Mert a kérdezettek magatartásának köszönhetően le is bomlik az általuk hangoztatott valamennyi színházi közhely. Mert a megszólaltatottak, a kolozsvári magyar színház nyugdíjas nagyjai életükkel bizonyítják, hogy mennyire tartalmas a színház, mennyire tartalmas a színész jelenléte mindenhol: a színpadon, az élet egyéb területein. Török Katalin vallomása többek között arra figyelmeztet: ?Azért volt sok egyéniség /a színházban ? tennénk hozzá/, mert a színészekre épült az előadás, a darab.?
A kötetben megszólaltatottak viszont úgy érzik, hogy most már nem így van. S talán emiatt kevesebb a néző. Vitályos Ildikó szerint: ?Akkoriban /a kolozsvári magyar színház fénykorában ? tennénk hozzá/ valahogy bíztak az emberben; nem kellett mint a bábok rángatóznunk a rendező elképzelése szerint.? Az interjú 1998-ban készült. Azóta még tisztázódott egy és más. Például az, hogy a mindennapi ember ? az ő színpadán: vagyis az életben, a munkahelyén, bárhol, ahol előfordul, ugyancsak bábként rángatózik ? még ha ezt sokszor nem is veszi észre. S a színház ? amely mindenkor a mának a tükörképe ? ezt a rángatózást, ezt a nyomor tükrözi, s erre figyelmeztet! Kötelessége ezt tenni!
Török Katalin másik kifogása: ?Nem hiszem, hogy csak hang- és füst-effektusokkal lehet hatni a közönségre? ? ez is megfontolandó. Azért én már nem mennék el odáig, hogy kijelentsem, miként Bisztrai Mária tette, mikor megkérdezték tőle, hogy miért rossz a mai színház ? azt válaszolta, mert ?Nincs katarzis?. 2ooo-ben mondta ezt. Én, aki történetesen, magam is színházba járó vagyok, nem mennék el idáig, mert akkor is érzem a katarzist, amikor nem a hagyományos módon és a hagyományos eszközökkel érték el azt. Maradjunk abban ? hogy a rendezők aktívabb jelenlétének köszönhetően ? a színháznak több új megjelenési formája született. És nem kell elvetnünk azokat, mert a mai gondokat szólaltatják meg. De ugyanúgy nem kell elvetnünk a színészcentrikus színházat sem ? mert akkor valóban szegényebbek leszünk. Vagyis, hogy kell még a színész ? az nem kétséges.
Bocsánat, a közbeszólásért.