A világpolitika kezd valamiféle kutya-komédiává átalakulni. Első reflexem az volt, hogy Caragiale-komédiát írjak, de az ötletről rögtön le kellet mondanom, hiszen épp az hiányzik belőle (mármint a világpolitikából) ami a Caragiale vígjátékokat oly emlékezetessé teszi: a felszabadító humor.
Ez a komédia még tragikomédiának sem nevezhető, bár mindkét esztétikai minőség nyomokban jegyeit magán viseli. Egyszerűen csak kínos.
Trump kétségbeesett hatalommániájáról, s az ellene folytatott még kétségbeesettebb hajtóvadászatról, már többször is írtam e hasábokon. A szinte már Donald-kacsa szintű kalandsorozattal tele a nyugateurópai sajtó. Lehet élvezkedni, vagy dühöngeni, kinek-kinek hajlamai szerint.
De Trump sajnos nincsen egyedül. Itt van például a régi-új angol miniszterelnöknő Theresa May. Az önmagát zseniálisnak képzelő stratéga attól a vágytól vezéreltetve, hogy egyfajta abszolút hatalom birtokában vezérelhesse le az Európai Unióból való kilépés bonyolult és nehéz folyamatát, olyan előrehozott választásokat hozott tető alá, melyek az addigi konzervatív előnyt is sikeresen elkótyavetyélték. Így aztán koalíciós partner nélkül már kormányt sem alakíthat, kénytelen a klímaváltozás-tagadókból, bigott kreacionistákból és írfóbiás hazafiakból verbuválódott északír unionistákkal koalícióra lépni. Mert a hatalomról lemondani?? Ugyan már!
Az egész választási hajcihőt a brexit érdekében szervezte meg, azzal a céllal, hogy Anglia, mely Cameron alatt még a nyugati világ legdinamikusabban fejlődő állama volt, továbbra is az erő pozíciójából tárgyalhasson. Kemény kézzel, úgymond. Ahogyan elődje a némileg valóságosabb Vaslady a Falkland-szigeti válságot megoldotta. Igaz, ezt a mélyen demokratikus (mint emlékszünk rá katonai) megoldást a Gibraltár kapcsán Theresa is kilátásba helyezte. Az eredmény siralmas. Jószerével háttér nélkül és több hónapos késéssel kénytelen belevágni egy végeérhetetlen és záros határidőn belül befejezendő tárgyalás, alkudozás és szerződéskötési folyamatba. Ráadásul elképzelései sincsenek arról, hogy mit is lehetne, illetve kellene tennie.
A komédia persze Cameron népszavazási ötletével kezdődött, mely ugyanúgy visszafele sült el, mint Theresa May kísérlete. De Cameronban legalább volt becsület, a megbízható többség birtokában is tartotta magát ígéretéhez, és lemondott. Az új Vaslady ? igaz ő nem is ígért semmi effélét ? nem teszi. A német Die Bund című lap Lachnummer (azaz Kabaréjelenet) címen prezentálja a történetet.
De az angol sajtó sem marad adós. Angela Merkelt, az éppen alhalálozott német kancellár, az Egységes Németország, az egységes Európa és az euro megalkotójának árulójaként mutatja be. (Az igazság kedvéért kell megjegyeznem, korábbi német sajtóközleményekre alapozva.) S magát Helmut Kohlt sem kímélik, ő mint felesége ?gyilkosa? és gyerekei elárulója kerül kirakatba. Az ? Angela Merkel szavaival ? jó német és Nagy Európai Politikus beteg feleségét (mellesleg Angela Merkelnek a főnök bukását megelőzően legjobb barátnőjét) engedte öngyilkossá lenni, s még a fiaival sem ő, hanem a titkárnője közölte anyjuk halálát. Hogy aztán lelkes imádóját (Maike Richtert), akinek lakása szabályszerű Kohl-múzeum volt (a falakat padlótól a mennyezetig a Nagy Ember fotói tapétázták be) túl nagy késedelem nélkül feleségül vegye. (Fiai határozottan állítják, hogy már anyjuk öngyilkossága előtt szoros kapcsolatban álltak egymással.) Igaz, ami igaz, a súlyosan beteg Kohlt az új feleség haláláig imádattal ápolta. (Ez az aspektus ? bármennyire is elaljasodtunk ? úgy tűnik nyomokban ugyan, de azért mégiscsak része az európai kultúrának.)
A francia Macron is érdekes eset, akiről a sajtó utólag ? mégiscsak ? ideríti (korábban nem sok szó esett róla), hogy 40 évvel idősebb feleségét pusztán homoszexuális vonzalmainak leplezése végett állítja maga mellé vagy mögé. (Nehéz eldönteni). Merthogy meleg-kultusz ide vagy oda egy hatalomra igyekvő politikusnak, a sikerhez némi heteroszexuális ázsióra is szüksége van. A melegek, akik egymás közt amúgy is régen kibeszélték a dolgot, mindenképpen rá szavaznak, de a Franciaországban is hemzsegő homofóbok feltehetőleg nemigen.
Persze nem tévedtem nagyot, amikor Caragiale is eszembe jutott. A román politika ugyanis valóban produkált igazi caragialés történetet is. A szociáldemokraták elsőszámú mágusa Dragnea ugyanis megelégelve az általa (igaz, kényszerhelyzetben) delegált miniszterelnököt, úgy döntött, hogy megvonja tőle a bizalmat. De mert leváltásához már parlamenti jóváhagyás szükséges, a hatalomhoz nem kevésbé ragaszkodó Grindeanu úr, aki csak akkor lenne hajlandó lemondani, ha Dragnea is lemond (amiről persze szó sem lehet) megpróbált visszavágni, s Mihai Busuioc helyett Dragnea ellenlábasát, Victor Pontát jelölte kormányfőtitkárnak. A hivatalban lévő kormányfőtitkár azonban háta mögött patrónusával, egyszerűen nem volt hajlandó aláírni a kinevezést (implicite önnön leváltását), s mert az új kinevezés csakis a Hivatalos Közlönyben való megjelenésének pillanatában léphet hatályba, a csapást jó ideig még sikerült is elhárítania. De mert hazánk közismert jogállam, a kinevezés végül mégiscsak hatályba lépett. Hogy meddig, az továbbra sem a szakértelem, hanem a hatalmi viszonyok függvénye. Új kormányfő, új kormányfőtitkár. Feltehetően Ponta sem fog visszariadni kisebb-nagyobb eredetiségektől. Elvégre ő is kijárta már a kisdedóvót.
Folytathatnám. De talán ennyi is elég. Ahogy a székely mondaná: így is elég elé vagyunk.