Kongresszus ? néma csend

A rendezvénytől már eltelt jónéhány nap és immár nyugodtan levonható a következtetés: különösebb média- és társadalmi visszhang nélkül maradtak a múlt hét végén megtartott , III. Székely Kongresszusnak is nevezett Székelyföldi Konferencia eseményei, eredményei. Elméletileg a három helyszínen, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is zajló tanácskozásokat meglehetősen logikusan építették fel. A forgatókönyvek szerint ugyanis mindhárom városban, különböző témakörökben, erdélyi és magyarországi szakembereknek, intézményvezetőknek, közigazgatási tisztségviselőknek kellett előadásokat tartaniuk a jelenkori székelyföldi élet és társadalom legkülönbözőbb vonatkozásairól, majd ezekből és a rákövetkező vitákból kellett volna olyan javaslatokat leszűrni, amelyeket a döntéshozók rendelkezésére bocsánatanak, ez utóbbiak pedig mindezeket az érdekképviselet különböző szintjein megpróbálják érvényesíteni. Egyet jelentett azonban az elmélet, és teljesen mást a gyakorlat. Egyrészt az előadásoknak alig volt közönsége, és a legtöbb helyszínen semmiféle érdemleges vita nem bontakozott ki, rendszerint az előadók hallgatták egymás fejtegetéseit, amelyek között nem is egy olyan dolgozat elhangzott, amelyeket előzőleg már jónéhányszor bemutattak, másrészt pedig a használt elméleti fogalomrendszereknek számos esetben semmi közük nem volt a Székelyföld mindennapi valóságához. Több előadóteremben jól érződött az is, hogy már lefutott előadásokat, kötetekben is megjelent munkákat és szerzőiket trombitálták össze újból azért, hogy eleget tegyenek máshol megfogalmazott politikai igényeknek. Végeredményben az egész, hangzatos kongresszusnak mondott valami nem bizonyult másnak, mint egy kipipált pontnak valamilyen rendezvénynaplóban. Néhány téma például úgy szaladt párhuzamosan egymás mellett, hogy még a végtelenben való találkozás lehetőségét is kizárta. És csupán azokat említem, amelyeknek magam és szem- és fültanúja voltam. Miközben az egyik teremben a megyei politikus arról beszélt, hogy az utóbbi években milyen mértékben sikerült gazdagítani és újabb vonásokkal bővíteni a Székelyföld nemzetközi arculatát, addig a másik teremben a Székelyföldön ugyancsak ritkaságszámba menő nem nagy, hanem közepes vállalat igazgatója arról szólt, hogy hiába is várunk nagy külföldi beruházásokat, mert a régió Bécsen túl gyakorlatilag ismeretlen. Miközben az egyik teremben elméleti szinten a székelyföldi turisztikai lehetőségekről értekeztek, addig a másikban azt osztották és szorozták, hogy a gyakorlatban, programok hiányában egy-két napon túl nem lehet itt tartani a turistákat, és szó sincs arról, hogy a mégoly lelkes turisztikai amatőrködés közeljövőben valóban húzóágazattá váljon. Az első székely kongresszust 1902-ben tartották Tusnádfürdőn és azonnali megoldandó kérdésekként a gazdasági visszamaradottság felszámolása valamint a tömeges emigráció megszüntetése szerepeltek a napirenden. A múlt hét végi, harmadik székely kongresszuson többen is elmondták, hogy ma ugyanazokkal a gondokkal nézünk szembe. A Székelyföld a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján az osztrák-magyar monarchia része volt, ma pedig Románia és az unió egyik régiója. Valóban úgy telt el több mint egy évszázad, hogy itthon semmi sem változott, miközben a világ jónéhányszor megpördült a saját tengelye körül? És ha igen, akkor az okok között vajon nem szerepelnek az olyan szövegek, amelyek nem először és nem utoljára a valós tényfeltárás helyett szólamokba burkolóznak? Talán egyszer ? mondjuk a negyedik Székely Kongresszuson ? majd erről is szó lesz.