Hogy manapság ? Adyval szólva ? szerfelett furcsa dolgok történülnek, azaz, hogy a világ kezd a szó szoros értelmében a feje tetejére állni, mind gyakrabban tapasztalhatjuk. A balliberális kurzus képviselői közismerten a demokrácia, az emberi méltóságot tiszteletben tartó erőszakmentesség, az ellenvélemények és általában a szólásszabadság tiszteletben tartásának, a kirekesztés és a gyülölet elutasításának feltétlen hívei közé számítják magukat. Ezekhez az értékekhez való ragaszkodásom miatt tekintem én is magamat liberálisnak.
Mostanában azonban folyton kínos csalódásokban van részben. Kezdem azt hinni, hogy ha én liberális vagyok, akkor az önmagukat is annak tartó, s az illiberalizmust gyűlölettel és intoleránsan elutasító ?elvbarátaim? aligha lehetnek azok.
A németországi, populistának bélyegzett Alternatíva Németországért nevű pártalakulat, mely nemzeti ideológiájában alig különbözik Szlovákia, Románia, Csehország, Lengyelország és Magyarország kormánypártjaitól, azaz melyet magam is nem-szeretem-nacionalistának érzékelek, a napokban tartotta Országos Gyűlését (nálunk használatos terminussal konferenciáját). A rendezvény színhelyéül (feltehetően nem minden célzat nélkül) a tavalyelőtti Szilveszteréjszaka migráns-agresszióinak városát, Kölnt választották.
Mint már említettem a pártot magam is nacionalistának tartom. Ha egyébért nem, hát azért, mert ez az a német politikai alakulat, amely programjaiban ? német vonatkozásban a múlt század negyvenes évei óta először ? a ?nyelvkérdést? is tematizálja.
A párt egyik programmfüzete öt pontban foglalja össze a ?nyelvpolitikai? célkitűzéseket. Először is amellett száll síkra, hogy a német nyelvet a Bundestag az Alaptörvény módosításával nyilvánítsa ?államnyelvvé?. Talán meg sem kell jegyeznem, hogy a nagyobb európai nyelvek, bár önmagukat ?hivatalos nyelvek? gyanánt aposztrofálják, valójában mind-mind ?államnyelvek?. (A német is.) Az állampolgárság elnyerésének alapfeltétele ugyanis mindenütt a többségi nyelv kvázi anyanyelvi szintű elsajátítása. De a hárommillió török állampolgár által beszélt török nyelv Németországban ugyanúgy nem ?hivatalos? nyelv, mint Romániában a csaknem másfél millió állampolgár által beszélt magyar. Ez a követelés tehát valóban kifejezetten nacionalista, hiszen csakis a kisebbségi nyelvek kiiktatására irányulhat. Másodszor: a németet az angolhoz és a franciához hasonlatosan európai lingua frankának akarja elismertetni (ez racionális igény). Harmadszor: az angol nyelvi hatást szeretné vissza szorítani. (Minek? Én sem rajongok a politikai zsargon se íze, se bűze angolságáért, de hagyjuk a nyelvet ? a politikai korrektség kényszereit is kiiktatva ? szabadon érvényesülni!) Negyedszer: a nőket és a férfiakat is érintő fogalmak nemi megkettőzését (Lehrer/Lehrerinnen) szeretné a hivatalos diskurzusból kiiktatni (ebben is van logika, hiszen ez a politikai korrektség által kikényszerített megkettőzés a nyelvi takarékosság elvének mond ellen, azaz a nyelv ? előbbivel ellentétes ideológián alapuló ? megerőszakolása). Ötödször: a németet ismét az egyetemi oktatás kizárólagos nyelvévé szándékozik előléptetni.
A jeles német nyelvész Henning Lobin is úgy véli, hogy ezek a követelések zömükben a német nacionalizmus újratermelődésének előfeltételeit teremthetik meg. Sőt, a nyelvi kizárólagosság igénye (mely ? mint a politikai korrektség kapcsán láthattuk ? nem csak a hagyományos értelemben vett nacionalizmusra jellemző) szerinte a nyelv természetének súlyos félreértelemzéséből fakad. A nyelv kommunikációs eszköz, nem uralmi technika.
A pártot, bár híveinek száma a migránsválság hatása alatt folyamatosan növekszik, a német választók túlnyomó többsége ez idő szerint elutasítja. Nem véletlen, hogy a párt Bundestag-frakciójának vezetője Frauke Petry olyan tervezetett terjesztett az országos gyűlés elé, mely szakít a nyílt nacionalizmussal, muszlimellenességgel, s a pártot koalícióképes jobboldali pártformációvá szeretné alakítani. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Petryt a többség leszavazta?)
De nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy a kölni balliberálisok (Hannelore Kraft regionális miniszterelnöknőt is ők választották meg) a kongresszus idejére tiltakozó akciókat szerveztek. S itt kezdődik az, ami miatt erős kételyeim vannak az iránt, hogy ha én liberális vagyok, a tiltakozók is azok lehetnének.
A kölni rendőrség szóvivője szerint ugyanis még a Kongresszus kezdete előtt súlyos atrocitások történtek. (Csak zárójelben jegyzem meg: a kölni rendőrség nem tekinthető túlzottan szószátyárnak, még emlékezhetünk rá, hogy a Szilveszter-éjszakai molesztálásokról, sőt erőszaktételekről, három teljes napig ráérősen hallgatott.) A konferenciának helyt adó Maritim szállóhoz vezető mellékutcában egy tiltakozó bunkósbottal támadt az egyik, konferenciára igyekvő Alternatíva-képviselőre, s mikor egy rendőr a megtámadott segítségére sietett, a rendőrt ütötte le, olyan súlyos sérüléseket okozva, hogy a rend őre azóta is ?munkaképtelen?. S nincs egyedül, később két másik rendőr is megsebesült. A ?tüntetők? a szálloda irányába haladó járókelőket válogatás nélkül nácidisznóknak, rasszistáknak, szexistáknak és hasonlóknak titulálták és kifütyülték, egy részük pedig elkezdett köveket gyűjtögetni, azaz egyfajta ? amint azt az egyik tűntető ki is mondta ? ?megövezést? készített elő. Kezdetnek egy autót is felgyújtottak?
A tanácskozás tartamára meghirdetett tüntetésre mintegy 50 000 embert vártak, s a helyszínt 4000 rendőrnek kellett biztosítania. A Maritim Szállót rendőrautók, katonai járművek, vízágyuk fala vette körül. Egy a ?tűntetők? közé tévedt idegen döbbenten kérdezte a riportertől: ?Mi ez, polgárháború?? A konferencia (?fasiszta?) résztvevői is náci módszerekről, NSA-rohambrigádokról beszéltek. Ők is zavaradottan kérdezték: ?Ez még Köln, vagy immár Weimar??
S a kölni ?civil tiltakozás? korántsem kivételes eset. Minden nagyobb méretű tüntetésen, meglepő módon nem a szélsőjobboldalinak, sőt fasisztának bélyegzett tűntetők folyamodnak (legalább is főként) erőszakhoz, hanem az úgynevezett balliberálisok. Nyugat-Európa szerte. Macron és Le Pen elsőfordulós győzelmét is balliberális tüntetések követik. Annak ellenére is, hogy Macron végzett elsőként.
S Magyarországon is ez történik, a Lex-CEU-nak nevezett törvény ellen tiltakozó tüntetők is újra és újra erőszakhoz folyamodnak. A törvény ellen én is aláírásommal tiltakoztam, de nem azért, mert elfogadom azokat a szabálytalanságokat, melyeket a törvény lehetetlenné tesz, hanem azért, mert liberálisként úgy vélem, hogy nem törvénnyel (azaz egyfajta legális erőszakkal) hanem az egyetem vezetőségével és magával Sorossal folytatott tárgyalások révén kellett volna valamiféle egyetértésre jutni. Ehhez persze mindkét félnek némi kompromisszumkészségre lett volna szüksége.
A rettenetes az, hogy effélével egyik sem rendelkezik. Mindkét fél valamiféle végső győzelemre tör. Az elv: vagy én vagy ő. Soros magyarországi demonizálása már a fóbia határát súrolja, s Soros is újra és újra betart Magyarországnak. Pedig a demokrácia alapelve nem a vagy-vagy, hanem az is-is. Tárgyalok vele, mert neki is lehet igazsága, ahogyan nekem is van.
Szerencsére valódi fasiszták a mai Európában ugyanúgy nincsenek, mint valódi kommunisták. De alig hinném, hogy ? a valóban jóval intelligensebb, úgy is mondhatnám dörzsöltebb ? balliberális diktatúra kevésbé lenne végzetes a szó valódi értelmében vett szabadságra, az emberi jogokra, a tisztességre, azaz végső fokon a demokráciára nézve, mint a jobboldali.
Ennek az igazságnak a mi kisebbségi létünk, mondhatnám, élő bizonyítéka. A mi emberi és közösségi jogainkat a váltakozó jobb és baloldali hatalmak minden szignifikáns különbség nélkül lábbal tiporhatják.
Ideje volna a világot végre tényleg a talpára állítani.