Azt hiszen nem csak nekem életreszóló élményem Allen Ginsberg 1955-56-os Üvöltés című költeménye. Főként az Orbán Otto féle magyar fordítás híres sorai vésődtek mélyen az emlékezetembe: ?Láttam nemzedékem legszebb elméit az őrület romjaiban/ Hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket a néger utcákon vonszolva magukat, egy pofa hasis után kutatva/ Angyalfejű hipsztereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi kapcsolatért.?
Alig fél évszázad telt el azóta, s nem csak az égi kapcsolat utáni nosztalgia maradékai, de az őrület romjai is eltűntek immár. Ma már nem őrülünk bele semmibe. Pusztán belenyugszunk. Jószerével mindenbe. Ilyen a világ, nincs, mit tenni. És így van ez rendjén. Az őrülethez ugyanis elengedhetetlen, hogy képesek lehessünk különbséget tenni az igaz és a hamis, az érvelés és a manipuláció, a tisztesség és a tisztességtelenség között. Nem vagyunk azok. Hogyan is lehetnénk, amikor a jog lábbal tiprása a jog nevében zajlik, amikor az emberi méltóságra való hivatkozással kérdőjelezik meg az egyén nyelvéhez és kultúrájához való ragaszkodását, amikor a meggyőződést a pénz, a logikát az indulat helyettesíti? Amikor a józan ész minden dolgok leggyanúsabbika?
Megszoktuk, hogy értelmes kérdésre csak és kizárólag értelmetlen válaszok adhatók.
A posztmodern lassan feledésbe merül, de alaptétele, hogy nincsen igazság, ma is megkérdőjelezhetetlen igazságként tételeztetik. A feloldhatatlan ellentmondás nyilvánvaló, hiszen, ha nincsen igazság, a tényt kinyilvánító tétel sem lehet igaz. Igaz, a tételt azzal is ki szokták egészíteni, hogy ?csak igazságok vannak?. Csakhogy ez az állítás merőben semmitmondó, hiszen arról szól, hogy a valóság eltérő nézőpontokból eltérő arcait mutatja. Az ellentmondás tétele ugyanis három megszorítással érvényes. Az állítás ugyanott, ugyanakkor és ugyanabban a vonatkozásban nem lehet egyszerre igaz és hamis is. Az ugyanott és ugyanakkor viszonylag egzakt fogalmak. A vonatkozás azonban egyáltalán nem tűnik annak, hiszen nézőpontból (a tér és időbelieken túlmenően is) végtelen számú van. Az a tétel, hogy ugyanarra a dologra vonatkozóan is számtalan eltérő, sőt akár ellentétesnek is látszó megállapítás fogalmazható meg, mégsem jelenti azt, hogy nincsen igazság, pusztán annak az evidens ténynek a megállapítása, hogy különböző nézőpontok lehetségesek.
Az, hogy Erdély román ?föld? kétségtelenül igaz, ahogyan az is, hogy magyar. A kérdés pusztán az, hogy a szóbanforgó állításokat mire vonatkoztatjuk: Erdély egészére, vagy meghatározott részeire. Ha az utóbbit tesszük, van igazság, ha az előbbit, nincs, hiszen ez esetben a magyar nézőpont kizárja a románt és megfordítva. Az az állítás, hogy Erdély magyar és román, illetve román és magyar föld is nyilvánvalóan igaz, még a sorrend vonatkozásában is, hiszen mi magyarok a magyar vonatkozásokat látjuk tisztábban, a románok a románokat, de mindkettőnknek látnunk kell ? egészen pontosan kellene ? a másik vonatkozásait is.
Nyilvánvaló, hogy a román a nacionalizmus egyetlen pillanatig sem adta föl Erdély maradéktalan elrománosításának gondolatát. Mi, magyarok pedig fokozatosan mindenbe belenyugszunk. Mit is tehetnénk egyebet? Elvégre demokrácia van és a demokráciában a többség dönt. Minden attól függ, hogy hol húzzuk meg a határokat. (Képletes és szószerinti értelemben egyaránt.) Igaz, a többségi döntések sok-sok évtizede mindinkább egy kisebbség manipulációi nyomán születnek. Csakhogy a huzamosan sikeres manipulációk, s ez már korántsem hazai jelenség, egy idő után olyan válságjelenségeket produkálnak, melyek a manipulációkat elutasító többsége(ke)t hozzák játékba. A korábbi manipulációkat működtető kisebbségek ezt a jelenséget bélyegzik populizmusnak. De a populizmusként demonizált többségi demokrácia is a nyelvi-kulturális kisebbségek ellen irányul, akárcsak korábban a ?kisebbségi?. S immár arra sem szorul rá, hogy manipuláljon. A demokratikusnak csúfolt bársonyos terror akadálytalanul érvényesülhet.
Ceau?escu alatt még akadtak, akik ebbe beleőrültek, Visky Árpád például. Egy ideig még 89 után is voltak hasonló esetek. Emlékszem a Timpul Című bukaresti lap 90-es évek eleji véleményrovatának szerkesztőjére, a Ceau?escu alatt néhány évig színmagyar faluban tanító George Arunra, akivel néhány év múlva a Nyugati pályaudvaron találkoztam, gondozatlan, zavaros tekintetű csavargó benyomását keltette. Az egyik legtisztább román ember volt, akit megismerhettem. Feltehetőleg nem bírta tovább.
Mi ma már bírjuk. Mindenki intézgeti a maga kis ügyecskéit. Alkalmazkodunk és idomulunk. Eszünkben sincs égi dinamókra rákapcsolódni. Sőt az égig már fel sem érhet görcsösen földre szögezett tekintetünk, mintha folytonosan elhullatott pénzérméket vagy bankjegyeket keresgélnénk. Észnél vagyunk. Eszünkben sincs kényelmes kis életünkbe beleőrülni.
Másokra bízzuk a dolgot. S a világpolitika irányítói lelkesen vállalják is a transzfert. Minden mondatuk, érzésük, cselekedetük merő őrültség. De ezt az őrültséget aligha lehetne Ginsberg módjára holmi romokkal asszociálni. Ajaj, dehogy! Az illetékes urak és hölgyek méregdrága vendéglőkben, gondosan vasalt öltözékekben, kifogástalan modorban szürcsölgetik itókáikat, miközben hősies döntéseik eredményeként újra indul a fegyverkezési hajsza, tönkre megy az ózonpajzs, elolvadnak a sarki jéghegyek, lecsorogak a gleccserek, összekuszálódnak az évszakok, ész nélkül szaporodunk és ugyanolyan ész nélkül fogyunk, romlik az emberiség genetikai állománya, erkölcsi érzéke, tisztességérzete?
Szobatiszta, kedélyes, önfeledt őrültség mindenfelé. Nemhogy üvölteni, nevetni sincsen kedvünk. Az új nemzedékek legszebb elméi ma is az önfeledt felelőtlenség virtuális paradicsomait látogatják, igaz ezekben ? Vörösmartyt parafrazálva ? már nem néhány ?fényes lélek tépi el magát?, hanem önnön emberszeretetüktől, nagyszerűségüktől, fennkölt gondolataiktól részegült tömegek vágtatnak, jóllakott meztelenségben a globalizált jövő felé.
Maholnap már alkohol vagy kábítószer sem kell hozzá, elegendő némi idegborzoló happy end.