Nagy Ödön csíkszeredai szobrászművész tizenhét esztendővel ezelőtt, az ezredfordulón, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének a felkérésére, ugyancsak látványos, terméskő és bronz ötvözetű térkompozíciót készített, amelyet Hargita megye székhelyének központjába helyeztek ki. Az emlékmű személytelen emberárnyakkal, rabruha körvonalakkal, DP betűkkel és néhány számmal emlékeztetett arra a korra, amikor az elhajlást és ellentmondást nem tűrő ideológia politikai fogolyként, azaz deţinut politic-ként ? és innen a DP betűszó – börtönbe vetette nem csupán a másként gondolkodókat, hanem mindazokat, akikről azt gondolták, hogy a kommunista hatalom útjában állnak, akár úgy is, hogy ragaszkodtak vallásukhoz vagy közösségükhöz, ahonnan vétettek.
Egy esztendeje a megyében még élő politikai foglyok úgy gondolták, hogy az emlékművet személyesebbé kell tenni, és megbízták Nagy Benedek történészt, volt parlamenti képviselőt, egykori politikai foglyot, hogy levéltári és más kutatásokkal nyomozza ki mindazoknak a nevét, akikre Nagy Ödön alkotása emlékeztet, majd megkérték Dóczy András szobrászművészt, hogy mindezeket a neveket vésse andezitbe, és így 227 névvel kiegészítve, a Volt Politikai Foglyok szobrát a tegnap újból felavatták. Természeten a névsorban zömmel egykori csíki bebörtönzöttek vagy az erőszaknak áldozatul esett székelyek foglalnak helyet, de igen érdekes, hogy két kőlapon ott szerepelnek azoknak a román női politikai elitélteknek a nevei is, akik a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben nem máshol, mint éppen a csíkszeredai börtönben szenvedtek hosszú éveken át a lehető legembertelenebb körülmények között.
Egy kissé utána néztem ennek a névsornak, illetve a csíkszeredai női börtönnel kapcsolatos háttér-információknak, és kiderült, hogy a bukaresti Humanitas kiadónál több olyan kötet is megjelent, amelyeknek szerzői éppen ezeket az éveket írják le, és nem is akárhogyan, hanem a dokumentarista értéken túl kimondottan irodalmi erényekkel. Lena Constante-nek például, aki a két világháború között a neves falukutató, Dimitrie Gusti csapatában dolgozott, és aki a második világháború után egyike volt a jól ismert bukaresti Ţăndărică bábszínház megalapítóinak, csupán annyi volt a bűne, hogy annak a Lucreţiu Pătrăşcanunak és feleségének a baráti köréhez tartozott, akit az ötvenes évek sztálinista kirakatpereiben hamis vádakkal letartóztattak, majd ki is végeztek. De nem ő volt az egyetlen bebörtönzött bukaresti értelmiségi azokban az években, hiszen több nyelvet beszélő, nyugat-európai országokból származó, fővárosi arisztokrata feleségek, írónők, festőnők, vagy neoprotestáns vallásukat meg nem tagadó erdélyi magyar nők tengették napjaikat a csíkszeredai börtönben helyi milicista nők kemény és durva felügyelete alatt.
Talán eljön majd az idő, amikor mindezeket a szenvedéskrónikákat magyarul is lehet majd olvasni, hogy fiataljaink megismerhessék, milyen volt az a kor, amikor akár egyetlen mondatért is életek-sorsok mentek veszendőbe. A csíkszeredai szobor-felújításnak, az oda illesztett névsoroknak voltaképpen ez az értelme: nem csupán emlékezni, hanem emlékeztetni, hogy soha többé olyan idők ne jöhessenek el, amelyekben a szólás- és véleményszabadságra, a másképpen gondolkodásra, a közösségi cselekedetekre a letartóztatások és a börtön árnyéka vetüljön. Mindez rajtuk is múlik. Többek között ezért kell megismerkedniük nem csupán a távol-, hanem a közelmúlt történelmével.