Világunkban ? az Első Világháború iszonyatát szavakba önteni próbáló Ady Endrével szólva ? mind különösebb dolgok ?történülnek?. A többnemzetiségű birodalmak fokozatos szétdarabolása után létrejött államok (a sorozat legutolsó fázisa a Szovjet Unió széthullása) keletkezésük pillanatától a korábban általuk is büszke önérzettel elutasított nyelvi-kulturális homogenizáció eltökélt híveivé válnak. Ez történt az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a Török Birodalom minden utódállamában, s ez történik a volt Szovjet Unió, Csehszlovákia, illetve Jugoszlávia utódállamaiban is.
Ezek a törekvések azonban szükségszerűen generálnak háborús konfliktusokat.
Az egyesült Európát is magában foglaló NATO a Jugoszláv konfliktust pacifikálta. A határterületeken, főként Ukrajnában azonban ma is háborús konfliktusok zajlanak. Az okok józan ésszel felfoghatatlanok. Hiszen milyen hátránya támadhatna Ukrajnának abból, ha állampolgárai kisgyerekkoruktól kétnyelvűekként nevelkedhetnének fel?
Egyrészt közismert, hogy a kisgyerek korban két vagy több nyelvet anyanyelvi szinten elsajátító személyek sokkal intelligensebbekké válhatnak, mint egynyelvű társaik. A dolog érthető, hiszen ha a valaki több nyelvet beszél anyanyelvi szinten, agyában az alternatívák felismerésének és ? a körülmények függvényében ? a köztük való választásnak olyan készségei alakulhatnak ki, melyek a gondolkodást rugalmasabbá, s ezzel a gyakorlati élet szempontjából összehasonlíthatatlanul hatékonyabbá teszik.
Arról nem is beszélve, hogy az ilyen közösségek tagjai a különböző kultúrák közti közvetítésnek is legfőbb ágenseivé alakulhatnak. Azaz a nyelvek és kultúrák másságukban is érvényesülő egyenértékűségére alapozott, a nemzeti sajátosságokat megőrző nemzetek fölöttiség általuk válhat tényleg valóságossá.
Az ukránok például kétnyelvűségüknek köszönhetően úgy válhatnának Európa egyik legvirágzóbb államává, hogy Oroszország és a Nyugat közti közvetítés fő haszonélvezőiként alapozzák meg nemzeti létüket.
Az persze tény, hogy a 90-es évek elejéig a Szovjet Birodalom tudatosan törekedett a tagországok, köztük Ukrajna eloroszosítására. A független Ukrajnának volt olyan miniszterelnöke is, aki alig néhány szót tudott ukránul, beszédeit két ukrán mondattal kezdte, aztán oroszra váltott át. Sztálin ukránok ellen elkövetett gaztetteinek emlékéről nem is beszélve.
Az orosz fóbia tehát bizonyos mértékig érthető. Az azonban, hogy az ukrán hatalom a romániányi orosz anyanyelvű ukrán állampolgártól meg akarja tagadni az anyanyelv használatához való, jogot teljességgel érthetetlen. S ami még érthetetlenebb az az, hogy Európa és az Amerikai Egyesült Államok mindebben alig lát kivetni valót. Legalábbis Ukrajna kapcsán alig esik szó az emberi jogok megsértéséről, antidemokratizmusról, korrupcióról, fasizmusról, határmódosítási szándékokról, azaz azokról a dolgokról, melyekkel Lengyelországot vagy Magyarországot szokás vádolni.
Elgondolni is rossz például, hogy mi történne, ha Magyarországon egy hivatalosan bejegyzett pártalakulat azon az alapon például, hogy a Partium soha nem tarozott Erdélyhez, visszakövetelné Romániától Temesvárt, Aradot, Nagyváradot, Szatmárt, Nagykárolyt. Az affér rögtön megtöltené a világlapok első oldalait. Az, hogy Románia követeli vissza Besszarábiát, senkit nem ejt kétségbe, ahogyan az sem, hogy a Die Welt tudósítása szerint Sören Espersen, a populista gyanánt nyilvántartott jobboldali Dán Néppárt (DF) elnöke egy a dán és a német király által kötött 1206-os békeszerződésre való hivatkozással a szomszédos német szövetségi állam Schleswig-Holstein déli, az Eier és Schlei folyók közé eső részét Schleswig és Rensburg városokkal egyetemben Dániának követeli vissza.
Az adott területen valóban él egy jelentős dán kisebbség, melynek a németek 1955-ben sajátos politikai jogokat is biztosítottak, a tartományi parlamentben például számukra nem kötelező az 5 százalékos választási küszöb. A dán nyelv védelméről azonban a Die Welt tudósításában sem esik szó.
Eddig úgy tartottuk, hogy a Krím félsziget Oroszországhoz való csatolása, a Koszovó Szerbiából való kiválásához hasonlatosan egyedi történések, melyek csak erősítik a szabályt, a határok változtathatatlanságának elvét. A dán követelés azt jelzi, hogy a tabu megsértése túllépte Kelet-Európa határait.
A nyugati világ fokozatos jobbratolódása, úgy tűnik, feltartóztathatatlan.
Ezt a folyamatot az teszi különösen veszedelmessé, hogy a korábbi balliberális világuralom az Első-, majd ? gyakorlatilag változatlan formában ? a Második Világháború után olyan a ?nemzeti gondolatot?, azaz a nyelvi-kulturális összetartozást nacionalizmus gyanánt elutasító emberjogi-individualista diskurzust erőltetett rá a világra, mely az államokon belül egyértelműen legitimálta a nyelvi-kulturális homogenizációt, sőt nemzetközi vonatkozásban is az anglofon diskurzust tette csaknem egyeduralkodóvá. Paradox módon még abban az Európai Unióban is, melyből Anglia végül is kilépett.
Ha ez a korábban hatalmas apparátussal fenntartott ideológiai terror meggyengül, s az államok nem alakítják ki a többség és a nyelvi-kulturális kisebbségek teljes egyenjogúságra alapozott együttélés világos jogi feltételeit, a Nyugati világ a nacionalista zűrzavar, sőt, ami még szörnyűbb, az újabb Európai háborúk rettenetébe zuhanhat.
Hogy erre a felismerésre a jakobinus diktatúra óta jóformán senki nem képes, arra utal, hogy a felvilágosodás az emberi szellem elsötétedésének csupán újabb mozzanata volt. Igaz, az irány akkor sem volt szükségszerű. A Nagy Francia Forradalom még a föderalizmus jegyében indult, a girondisták Franciaországot olyan államnak képzelték el, melynek tartományai svájci mintára egy egységes állam keretein belül is őrizhetik hagyományaikat, beleértve a nyelvi-kulturális kívülállás fontosabb aspektusait. Nu a fost dat să fie ? ahogy a román mondaná. A jakobinus diktatúra irgalmatlanul központosító törekvései, majd a parvenü Napóleon francia hegemóniára alapozott igénye annak a nemzetállamnak ágyazott meg, melynek iszonyata azóta is megnyomorítja az emberiséget.
A jelek ? felvilágosodás ide vagy oda ? továbbra is arra vallanak, hogy az ember továbbra sem racionális lény.
Hogy bölcsességről ne is beszéljünk.