Eszemben sincs az elmúlt napok szinte már példátlan méretű tömegtiltakozásainak nagyszerűségét megkérdőjelezni. Mi, romániai magyarok, azt hiszem kivétel nélkül a tiltakozásokban résztvevő román honfitársaink mellett álltunk. Sőt számunkra is félreérthetetlen, hogy a történések a román társadalom tényleges demokratizálódását, a demokratikus érzület kikristályosodásának kezdeteit jelenthetik.
A mi nézőpontunkból kizárólag a demokrácia, sőt az úgynevezett kisebbségi demokrácia bizonyulhat tényleges életlehetőségnek. A kisebbségi demokrácia pedig azt jelenti, hogy az Alkotmány ? a demokráciában magától értetődő többségi akarat szentesítése mellett ? a kisebbségek jogait is félreérthetetlenül garantálja. Azaz, semmiféle többség nem hozhat olyan döntéseket, melyek a kisebbségi csoportokat súlyosan hátrányos helyzetbe hozhatnák. A kisebbségi demokrácia jegyében fogant alkotmányos rendelkezések a többség kezét is megkötik. Lehetetlenné teszik, hogy bizonyos, a társadalom kisebbségi csoportjait érintő kérdéseket pusztán többségi szavazással el lehessen dönteni. Az adott kérdésekben csakis a kisebbségi csoportok dönthetnek. Persze az ő döntéseik sem ütközhetnek a többségi csoport legitim érdekeivel. Egy társadalom ugyanis ? még ha a nyelvi-kulturális kisebbségektől eltekintünk is ? csupa kisebbségi csoportból épül fel. Így vagy úgy a nyelvi-kulturális vonatkozásban többségi románok is tanárok, egészségügyi alkalmazottak, hivatalnokok, munkások, parasztok, és egyebek. S ezeket a kisebbségi csoportokat egy zabolázatlan többségi demokrácia ugyanúgy lábbal tiporhatja, mint a nyelvi-etnikai kisebbségeket. Annál is inkább, mert ilyen körülmények közt a többség és a kisebbség fogalmainak éles szétválasztása lehetetlen. Mindannyian egyszerre vagyunk többségiek és kisebbségiek is.
Az ország nagyvárosaiban tüntető több százezres tömeg is kisebbség. Sőt a gyakran hallott lekicsinyléssel ?törpe kisebbség?. Hogy ez a kisebbség (nyelvi-kulturális vonatkozásoktól függetlenül) a román állampolgárok elitjét, úgy is mondhatnám, Románia lelkiismeretét képviseli, kétségbevonhatatlan. Ennek ellenére egy zabolátlanul többségi demokrácia ?alapelvei? szerint ezeknek az embereknek a véleményét a hatalom minden további nélkül negligálhatja, ahogyan azt emlékezetes sajtóértekezletén a ? román média egyes tagjai által szánalmas Ceau?escu-hamisítványnak titulált ? Dragnea is tette.
A fő kérdés az, hogy miért tehette és teheti? Nyilván azért, mert a választásokon résztvevő román szavazópolgárok közel fele őt és pártját juttatta hatalomra. Hogy ez a közel ötven százalék a választóközönség alig egy negyedét, azaz végső fokon szintén egy kisebbséget jelent, már önmagában is sokat mondó. Azt jelzi, hogy egy ilyen ?demokráciában? egy kisebbségi ?elit? is leplezetlen diktatúrát gyakorolhat. A társadalom egészének nevében.
Az élvonalbeli filozófus és közíró, Gabriel Liiceanu a Digi24 nyilvánossága előtt világosan elmondta, kikből is áll ez az elit. Úgy vélte, hogy a tüntetéssorozat leggyönyörűbb vonása az, hogy mi, ?románok? önmagunkat ismerhettük föl abban a másik emberben, akivel a rendszer szisztematikusan összeugrasztott. Egy kérdést azonban sem ő, sem beszélgetőpartnerei nem tettek fel, hogy ez a rendszer miért éppen Romániában válhatott ennyire tartóssá? Mintha a rendkívül éles eszű Liiceanu úr sem érzékelné, hogy a kisebbségek semmibevétele (ismét nem pusztán a nyelvi-etnikai kisebbségekről beszélek) Romániában hosszú és nehezen meghaladható ?hagyományon? alapul.
A nagyromán állam már születése pillanatától jogtalanságokra épült. S ezeknek a jogtalanságoknak a nyomai, a ?mi, románok? kitételben ma is tetten érhető. Hiszen a tüntetők közt szép számmal magyarok és más nemzetiségűek is megjelentek. Egy a szavakat megfontoltan mérlegelő filozófusnak tehát ?román állampolgárokról? kellett volna beszélnie. Sajnos, úgy tűnik, hogy román értelmiségi elit az eltelt száz esztendőben sem volt képes szembenézni azzal a ténnyel, hogy nyelvi-kulturális kisebbségeitől megtagadta azokat a jogokat, melyeket az erdélyi románok a monarchiában önmaguk számára megköveteltek. Nem csak a Gyulafehérvári Határozatokban foglalt ígéreteit nem tartotta be, de a kisebbségeket vaskövetkezetességgel megfosztja javaiktól, intézményeiktől, városaiktól. S sokak számára perverz élvezetet is jelentett, hogy mindezt a kisebbségeknek tehetetlenül, sokszor ? a szó szoros értelmében ? zokszó nélkül kellett elviselniük.
Egy magyar beteg a mai Kolozsváron (sem) beszélhet a magyar orvossal az anyanyelvén. Arról, hogy a székely közemberek pénzéből felépített székely Mikó Kollégium épületét a román állam egyszerűen kisajátíthatja, magyarán ellophatja, ne is beszéljünk. Hosszan folytathatnám, de minek? A tények közismertek.
Ha van olyan értelmiségi, akit magyarként irigyelhetnék a románoktól, az (többek között) éppen Gabriel Liiceanu. De nem irigylek, mert ugyanúgy sajátomnak tekintem, mint a magyar kultúra legjelesebb személyiségeit. ?Viszonyunk? azonban korántsem kölcsönös.
Gabriel Liiceanu valóban kivételes intelligenciája dacára sem képes felismeri, hogy egy országban, melyben az állampolgárok egy jelentős részének nyelve és kultúrája, sőt vallása sem ?államnyelv?, ?állami kultúra? és ?államvallás?, a szóban forgó kisebbségek tagjai voltaképpen nem is állampolgárok. Az állampolgári minőség legfontosabb vonása ugyanis éppen a törvény előtti tökéletes egyenlőség. Az a mentalitás azonban, mely a kisebbségeket gyakorlatilag kizárja az állampolgári nemzetből ? fertőző betegségként ? terjedhet át, sőt elkerülhetetlenül át kell terjednie a román kulturális közösségre is. Ha az állami ideológia szintjén legfeljebb másodlagos állampolgároknak tekintett magyarok, németek, zsidók ellen elkövetett jogtalanságok (beleértve az utóbbi két kisebbség tagjainak keményvaluta fejében történt kiárusítását is) jogosak, semmi akadálya annak, hogy a hatalmat birtokló elit a román társadalom alacsony sorsú, megvetett, idiótának tekintett ? mert játszi könnyedséggel manipulálható ? rétegeit ugyanúgy megrabolja és megalázza, mint ahogy azt a nyelvi-kulturális kisebbségekkel tette és teszi. Addig, amíg a román állam törvényei diszrecionálisan alkalmazhatók, s ez ellen a román politikai elit meg sem próbál fellépni, a jelenlegi helyzet aligha szüntethető meg.
Nem szeretnék ünneprontó lenni, hiszen ezzel a saját ünnepemet rontanám meg, de ezt a keserű igazságot ki kellett mondanom.
Másként, nem tehettem.