Kedves hallgatóim, nemrég a Népszabadság megszűntetése kapcsán is, de egy kellően fel nem kapott hazai hír kapcsán is ? bár nem kimondva ? többször hivatkoztam az újságírói etika kérdésére. A legfrissebb hírekből arról értesülhettünk, hogy a Népszabadság úgynevezett tulajdonosai még mindig sem elengedni nem akarják, a kiadás jogát átadva, az állítólag nagy veszteséget elkönyvelő napilapot (pedig azzal egy csapásra megszabadulnának az adósságtól is), sem újra megjelentetni nem akarják, legalábbis egyelőre. Hanem akkor mit akarhatnak? Nyilván a zűrzavart és a bizonytalanságot, aminek a célja az, hogy a Népszabadság ne írhassa meg azt, aminek a megírása miatt ezt a merényletet ellene elkövették.
Rovatkollégám helyesen mondta el tegnapelőtt, mi fáj a hatalomnak: az fáj, ha nyilvánosságra kerül a korrupció, a hatalmi visszaélések, a demokrácia és a szabadság sorozatos megsértése. Higgyék el, a nemzetközi sajtó ezeket nálunk is szigorúbb hangon számon kéri a fékjeit és ellenőrző mechanizmusait vesztett hatalomtól. A nyugati újságírók normálisan teszik a dolgukat, miközben a Népszabadság újságírói már közel egy hete még mindig nem tehetik a dolgukat ? mert valaki eldöntötte, hogy a lapjuk nem jelenhet meg, ők pedig be sem tehetik a lábukat a szerkesztőségbe.
És azoknak, akik esetleg egyetértenek a Népszabadság felfüggesztésével, most nem arra kellene gondolniuk, hogy kevesebb lesz egy baloldali lappal, hanem arra, hogy általában az ellenzéki gondolkodást és sajtót nem szabad létében fenyegetni, bántani. Mert ezzel egy alapvető demokratikus jogot sértenek, a szólásszabadság nekünk, magyaroknak annyira kedves, hagyományos jogát. Azt a kormánypárti vezető politikust pedig, aki kajánul kijelentette, hogy helyeselné a legfőbb ellenzéki lap eltűnését, én törvénysértés vádjával beperelném. (Persze, tudom, hiába.)
Egy másik jelenség, illetve immár hazai esemény, még pontosabban kijelentés, ami az újságírói munka és magatartás furcsa jelenségeire hívta fel a figyelmemet, az előző államelnöknek az a tévében elhangzott véleménye volt, hogy egyes román újságírók kéretlenül, úgymond önként és dalolva voltak neki talpnyalói. Nem fogok most ismeretlen nevekre hivatkozni, mindenesetre elég sok hízelgője akadt, és persze messze nem csupán az újságírók meg pláne a politikusok, hanem a fontos értelmiségiek köréből is.
De mi most az újságírókról beszélünk, és akkor azonnal el kell választani a nyalásra felbérelt meggyőződéses vagy cinikus újságírókat az egyszerűen tájékozatlan butáktól, vagy azoktól, akik tulajdonképpen a politikai ellenfeleinek a gyűlöletétől vezérelve, vagyis érdekmentesen nyaltak.
Az érdekhajhászokat viszont az előző államelnök ? akit (egyáltalán nem mellékesen) a jobboldali sajtó hatására a romániai magyar közösség is következetesen támogatott ? szóval az a rendszer a talpnyalókat, az igazi bértollnokait kirívóan megfizette. Gondoljunk az írott sajtósokra, de még inkább az egyes pártok által sok ezer euróval megfizetett tévéműsorokban szereplő úgynevezett politikai elemzőkre, szakértőkre, a műsorvezetőkről nem is beszélve… Most olvasom, hogy az egyik ilyen talpnyaló újságírót, akit a román jobboldal később egyenesen az európai parlamenti képviselőségig emelt, amellett, hogy újságíróként iszonyúan sokat keresett, Vasile Blaga a korrupt üzletemberektől szerzett pénzekből még külön is busásan megfizetett. Ő volt egyébként a volt államelnök egyik legbuzgóbb seggnyalója ? most pedig Brüsszelben játssza a szkeptikust. Az ilyenek az igazi smekkerek, akik felismerik a helyzetet és a pillanatot.
Az igazán tehetséges újságíró talpnyalásával is többre viheti; s megfordítva, a hatékony talpnyaláshoz tehetségre, úgy értem, színvonalas szakmai teljesítményre is szükség van. A tehetségeseket a pártok főemberei kiemelik, körükbe vonzzák, kommunikációs munkát bíznak rájuk, s olykor nem egyszerűen egy darab rágnivaló csontot kapnak, hanem magas tisztségeket, képviselőséget, nagyköveti-követségi állásokat ésatöbbi.
Nem azt mondom, hogy mindenki korrupt és talpnyaló, aki nem politikusként kezdi, de végül politikusként érvényesül. Lehetnek tehetséges rendes, elhivatott emberek ? még az újságírók között is. De számomra az igazi újságíró megmarad a szakmájánál. Az újságírásnál, ami nem csupán a legveszélyesebb, de a legszebb foglalkozások egyike is. Persze csak akkor, ha működik a demokrácia, az eleven, igazi sajtószabadság…