A baloldali és liberális sajtóban a brexitet követően fellángoltak az angolellenes indultatok. Angliát, melyet korábban kizárólag a demokrácia mintaországaként illett emlegetni, egyszerre olyanok kezdték szenvedélyesen nacionalistázni, xenofóbiával, többségi türelmetlenséggel vádolni, akik korábban hajlamosan voltak dicshimnuszokat zengeni az angolok demokratikus méltányosságérzetéről, az emberi jogok iránti elkötelezettségéről.
Természetesen mindkét érvrendszer védhető. Az angol nacionalizmus közismert. Elégséges, ha csak az észak-ír terrorizmus ellen bevetett, annál semmivel sem emberségesebb állami terrorizmust hozzuk fel példának. Az Angliában élő külföldiek az idegenek elleni atrocitások számos példájával szolgálhatnak, és a brexit óta szolgálnak is. Korábban szemérmesen hallgattak róluk. A politikai korrektség ugyanis ezt követelte meg. Most egyebet követel.
Újabban azt kell elhallgatni, hogy az észak-amerikai Kanadán kívül Anglia a világ egyetlen állama, mely legális lehetőséget teremtett egy kisebbségi közösség számára, hogy teljesen demokratikusan, azaz népszavazással kiválhasson az államból. Walesről nem is beszélve, melynek lakossága a szigetország lakosságának mindössze 2 százaléka, de melyben az állam a nyelvi jogokat Európa bármely más államát megszégyenítő módon garantálja. Vagyis Anglia nem csupán a modern demokrácia szülőhazája, de ma is a világ egyik legdemokratikusabb állama. Legalábbis a legkényesebb vonatkozásban, azaz kulturálisan is. S hogy ez a demokrácia tényleg hatékony, azt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint hogy a túlnyomó többségében skót Skócia népessége a minapi népszavazáson a bennmaradás mellett döntött, ahogyan azt a kanadai ? szintén túlnyomó többségükben nem-angol nyelvű és kultúrájú ? québeciek tették. (Ők immár két alkalommal is.)
A demokrácia, mármint a valóságos, tehát szinte már egyértelműen nem az államok szétesésének, hanem egyben maradásának kedvez. S ez természetes is, hiszen ha egy állam a többségi és a kisebbségi közösség egyenjogúságát nem csak törvénybe emeli (mert ezt manapság ? a szavak szintjén legalábbis ? minden európai állam így vagy úgy megteszi), hanem a gyakorlatban is szavatolja az egyenjogúságot, az államból való kiválásnak nem maradhat semmi értelme. Ha az állam a kisebbségek számára lehetővé teszi, hogy az őket is érintő kérdésekben maguk döntsenek, vagy a központilag hozott döntések ellen vétót emelhessenek, maradéktalanul otthon érezhetik magukat a többségi államban is, mely ily módon a szó szoros értelmében vett többkultúrájú állammá alakul.
Mindenképpen kedvezőbb egy olyan nemzetközileg megbecsült, nagy múlttal rendelkező államban élni, melyben állami pénzen és szinte már anyanyelvi szinten sajátíthatjuk el azt a nyelvet és kultúrát is, mely saját nyelvünk és kultúránk felvirágoztatásában is segítségünkre lehet, mint egy viszonylag jelentéktelen kis államocskában, folytonos kisebbrendűségi komplexusokkal küszködve, azt a demokráciát is tönkre tenni, melynek a függetlenségünket köszönhetjük.
Anglia azonban nem csak a demokrácia szülőhazája, hanem a nacionalizmusé is. Igaz, az utóbbi évtizedekben figyelemre méltó kísérleteket tett arra, hogy ettől a nacionalizmustól megszabaduljon. Az Egyesült Királyság kulturális közösségei a nagy nemzetközi sporteseményeken önálló entitásokként, saját nemzeti szimbólumaikkal jelenhetnek meg. Az Európai Labdarúgó Bajnokság mérkőzésein például Anglia, Wells, Skócia valóban egyenjogú közösségekként szállhattak versenybe Európa nemzetállamaival. Ráadásul nem akármilyen történeti előzmények után.
Úgy tűnik, nem Anglia az az állam, melyet ma valamiféle szélsőséges nacionalizmussal lehetne vádolni. Főként akkor, ha az Egyesült Királyságnak nevezett állam fővárosának ? többségében angol lakossága ? egy második generációs muszlim politikust választ polgármesterévé. A valóban nacionalista államszövetség éppenséggel az az Európa, mely kisebbségeit módszeresen kiszolgáltatja a többségi államok önkényének. Sapienti sat. Sőt, ebben az Európában a központi döntéseket anélkül lehet meghozni, hogy azokba akárcsak a tagállamok többségi népességének is lehetne bármi beleszólása.
Az Európai Unió eredetileg azért jött volna létre, hogy a nacionalizmusnak, s az ebből fakadó, két világháborút is előidéző dominanciaharcnak, s ezzel a többnemzetiségű államok Első Világháborúval beindult szétforgácsolódásának elejét vegye. Ehelyett Németország és Franciaország ma egy ? némiképpen humanizált, hiszen nem fegyverekkel, hanem ?csupán? bankautomatákkal vívott ? gazdasági háborúval kényszeríti rá dominanciáját a belső piacaik elvesztésének áldozataivá váló kisebb tagállamokra. A vereség egyik kompenzációja gyanánt az utóbbiak ? ismétlem ? elnyerik a jogot, hogy kisebbségeikkel tetszésük szerint elbánhassanak. Azok az állampolgári nemzetek azonban, melyek saját államhatáraikon belül kulturális tüzekkel és vasakkal érvényesítik a nemzetállami nacionalizmust, kifelé sem lehetnek képesek értelmes kompromisszumokra. Ez a kór szinte már kétségbevonhatatlanul az Európai Unió széthullásának csíráit hordozza magában.
Anglia, úgy tűnik, hasadozni fog. Mert Angliában ? nacionalizmus ide vagy oda ? a kiválás legálisan is lehetséges. Minden jel arra vall, hogy ha Európa nem hajlandó valódi államszövetséggé válni, az angolok a konzekvenciákat is készek vállalni. Nem próbálják (nem is akármilyen) katonai erejükkel egyben tartani az államot.
Ami magától értetődő. Ha az Európai Unió mint a szétforgácsolódás ellenszere nem működik, akkor nincs más alternatíva, mint a szétforgácsolódás. A politika a tények tudomásul vételének művészete. Az angolok ? a jelek szerint ? még emlékeznek valamire, ami hasonlíthat a politikára.