Minden ? fiatalok körében végzett ? felmérés azt bizonyítja, hogy a Romániában élő középiskolások, illetve egyetemisták legalább fele az országhatárokon túl képzeli el jövőjét. Az arány a magyar fiatalok körében is ötven százalék körül van, bár elvben még nagyobb is lehetne, hiszen számunkra Magyarország is a fogadó országok közé tartozhat.
Mindez azért is meglepő, mert a román gazdaság, mint tudjuk, ?dübörög?. A nemzeti össztermék növekedése tekintetében nemcsak Európa élvonalába tartozunk, de mi magunk vagyunk az élvonal. Romániát a nagy hitelminősítők is a befektetésre ajánlott államok közé sorolják. Szemben Magyarországgal, mely ezt a státust még ma is csak egyetlen hitelminősítő részéről kaphatta meg.
Mi lehet az oka annak, hogy a fiatalok, nemzetiségre való tekintet nélkül, mégsem bíznak a román államban?
Feltehetőleg nem csak az, hogy a romániai jövedelmek messze elmaradnak a nyugati, sőt még a magyarországi jövedelmektől is. Ez a helyzet ugyanis, amennyiben a román gazdaság diadalmenete a jövőben is töretlenül folytatódhat, viszonylag hamar megváltozhat. Egy-két évtizeden belül beérhetjük a nyugati államokat. Azok a fiatalok, akik az ország gyors felemelkedésének nagy művében való részvétel helyett a nyugati munkavállalás ? anyagilag valóban csábító, de az emberi méltóság és a társadalmi státus vonatkozásában nem túlságosan felemelő ? alternatívát választják, valami miatt nem hisznek a felzárkózás valóságos esélyeiben. A magyarázat nagy valószínűséggel a román gazdaságot és társadalmat ? a korrupció-ellenes hadjárat dacára is ? mélyen áthatató korrupció, a politikai osztályba vetett bizalom teljes hiánya. Ami elkerülhetetlenné teszi a karrierépítésben érvényesülő esélyegyenlőtlenségeket. A fiatalok úgy érzik, idehaza nem számíthatnak méltányos versenyfeltételekre.
Máris hiányzik egy teljes generáció. Márpedig a fiatalok pontosan tudják, hogy az idősebb nemzedéket, mely a kivándorlás miatt az össznépesség egyre nagyobb részét képviseli, nekik kell majd eltartaniuk.
Ily módon úgynevezett pozitív visszacsatolásos folyamatok indulhatnak be. A fiatalok menekülnek az országból, emiatt mind sötétebbek lesznek a jövőbeli kilátások, ami még több fiatalt késztet arra, hogy nyugatabbra keresse a szerencséjét, s ez a kilátásokat még sötétebbé teszi? A bűvös körből lehetetlen kitörni.
Az a nacionalizmus, mely a nagyromán állam kialakulása óta a gazdaság és a társadalom súlyos működési zavarai ellenére is garantálhatta a stabilitást, úgy tűnik, ma már annak ellenére sem lehet hatékony, hogy intenzitásában alig csökken. A magyarokat ma már lehetetlenség bármiért is felelőssé tenni, hiszen a magyarság gyakorlatilag minden lehetőségét elveszítette arra, hogy az államon belüli gazdasági és társadalmi folyamatokat akár a legkisebb mértékben is befolyásolhassa. Így aztán a nemzeti közösség kohéziós erejét ma már csakis valóságos nemzeti érzületre, az egymásért érzett felelősség, az erkölcsi és kulturális összetartozás, a demokratikus döntéshozatal és az állampolgári egyenjogúság értékeire lehetne alapozni.
Csakhogy egy olyan társadalomban, melyben nyelvi, kulturális, területi szempontok alapján leplezetlen nyíltsággal lehet különbséget tenni az állam különböző polgárai között, erre aligha van lehetőség. Hiszen, ha egyik vagy másik csoporttól megtagadjuk azoknak a jogoknak a gyakorlását, melyek a többségi csoportot magától értetődően megilletik, a többségi csoport tagjai közt is ?magától értetődővé? válik a különbségtétel, a ?jó románok? több jogot, s implicite a közösségi javakból való fokozott részesedést vindikálhatnak maguknak, mint a ?kevésbé jó románok?. A nemzeti retorika ily módon önmaga ellen fordul. A nemzeti kohézió erőinek érvényesítése helyett a nemzeti kiábrándulás, s ennek folyományaként a nemzeti közösség széthullásának erjesztőjévé válik.
A fiatalok, anélkül, hogy mindezt tételesen megfogalmazhatnák, ösztönösen is érzékelik ? a nem csak nyomasztó, de megváltoztathatatlannak is tűnő ? valóságot. Olyan égtájak felé fordulnak, ahol teljesítményeikkel arányos megbecsülést, állampolgári egyenlőséget, szabad önkibontakoztatást remélhetnek.
Ennek a folyamatnak csak és csakis a román politikai rendszer mélyreható átalakítása, az állampolgár, a demokrácia, a közösség fogalmainak újraértelmezése teremthetne lehetőséget. Ennek azonban egyelőre nem sok jele van.
Amit közvetlenül is érzékelhetünk, az éppen az ellenkezője: fásultság, közömbösség, politikából való kiábrándultság. Ezekre az ?értékekre? azonban aligha lehet korszerű államot felépíteni.