A múlt héten volt Matei Vişniec új darabjának, a Rekviemnek a bemutatója a Bukaresti Nemzeti Színházban. A darab a múltat gyászoló ? groteszkül megidéző ? színmű. S a múlttal együtt az élőket is gyászolja. Hogy miért? Mert sohasem tanultak a múltból. Az emberiség története ? Vişniec szerint, és lehet, hogy nemcsak szerinte ? ?egy állandóan tökéletesített önpusztítási ciklus?. Az ember története során egyebet sem tesz, minthogy tökéletesíti azt a rendszert, amely az emberiség pusztulását szolgálja.
Hát ez bizony eléggé kemény ítélet. De a bizonyítékok kézzelfoghatóak. Mert mi a magyarázata annak, hogy mit sem tanultunk a trójai háborúból, például. Ha tanultunk volna belőle valamit, akkor az lett volna az utolsó háború. De nem, azóta nem telt el egyetlen évszázad sem újabb háborúk nélkül. Az emberiség többet áldozott a pusztításra, mint az életre. És ezt teszi most is ? terroristákkal, terroristák nélkül ? bármilyen ürügyet kihasználva a vérontásra. Mikor vesszük már észre magunkat?!
Matei Vişniec darabja, a Rekviem azért született, hogy végre jobb belátásra térjünk. A szerző rájött arra, hogy egy jól sikerült rekviem egyenlő a vetkőztetéssel. A halottak ugyanis már szabadok, elmondhatnak mindent, amiről az élőnek hallgatnia kell, vagy hallgatnia illik. A politika, a háború tulajdonképpen a nagy eszmékkel való manipuláció eredménye. Nagy eszmékkel rángatják bele az embert az öldöklésbe. És a haza hősei holtakként sem külömbek mint az élők. Ugyanolyan korlátoltak, ugyanolyan szerencsétlenek. Hiába hősök ők, semmi jó nem várható tőlük. És Vişniec ezt szemrebbenés nélkül kimondja ? itt, Bukarestben, a Nemzeti Színház színpadán. Hát nem fordul meg a sírjában Vadim Tudor és a többi nacionalista? A nemzeti mítosz szószólói?
?Az emberi szenvedés szorosan együtt jár az abszurddal, a groteszkkel, sőt az elmefogyatékossággal? ? vagyis a hülyeséggel, vallja Matei Vişniec. És igazán jól meg lehet mutatni ezt, ha egy darab szereplői holtak, akik ? ki hitte volna? ? éppúgy marakodnak mint az élők. Előre gyártott beszédeket szajkóznak, akár a politikusok. Mindenért, mindig mást hibáztatnak. Rangkorságban szenvednek a holtak is… Hadd, ne folytassuk! Mert ha azt tesszük, oda jutunk mint az egyik színházi író, aki a darab láttán azt mondta: ?A haza földje elrontja a gyomrot.? Maradjunk ebben: a halottak csak tudják, hogy mitől fáj a hasuk.