A múlt héten ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját. Magam is részt vettem az ünnepségeken, s el kellett gondolkodnom azon, hogy mit is ünneplünk tulajdonképpen? Mi is az a jelenség, melyet a kultúra szóval illetünk? És milyennek kell lennie a kultúrának, ha ráadásul még magyar is?
Az eredmény azonban, a fennkölt beszédek és az ilyenkor illendő meghatottság dacára aggodalmakkal töltött el. Karl Eibl német antropológus A kultúra mint köztes világ című munkájában a kultúrát az emberi idegrendszer és a számunkra közvetlenül hozzáférhetetlen külvilág közt közvetítő ?köztes világ? gyanánt definiálja. Ezek a nyelvi, képi, zenei narratívák, azaz a közösségben generációról generációra újra és újra ismétlődő történetek által konstruált világok azonban ? figyelmeztet a szerző ? plurálisak, szép magyarsággal sokfélék. Nem csak a közösségi tapasztalat formálja őket, de gyakorta ugyannak a személynek az eltérő cselekedetei is eltérően alakított köztes világokba illeszkednek. A tapasztalatban, azaz a köztes világként értelmezett kultúrában megjelenő valóságelemek magát a nyelvet, a képet, a hangzást, mozgáskultúrát is átalakítják. Természetesen maga az átformált kultúra is a létezés objektív (értsd az egyéni tudattól független) valóságaként átalakíthatja a számunkra csupán lehetőségként létező világokat is. Sajnos nem csak építheti, de pusztíthatja is?
A román ?nemzetállam? kényszereinek dacára a romániai magyar ?valóságot? is mi hozzuk létre. A tapasztalat által szolgáltatott információk a kultúra köztes világában az egyén és a közösség ?idegrendszere? által feldolgozott és a mindennapi tapasztalat számára használhatóvá tett formákban őrződnek meg. Az emberi cselekedeteket következésként az öröklött alkalmazkodási képességek és a köztes világokban rögzült információkínálat közti folytonos kölcsönhatás határozza meg. ?Minden nép viselkedésmódjának közös alapja ? állítja Eibl ? egy közös képesség-készlet, mely a történelem előtti időkben alakult ki, és amely aztán eltérő körülmények közt eltérő viselkedésmódokhoz vezetett. A különböző kulturális összefüggések bizonyos képességeket erőteljesebben, másokat kevésbé erőteljesen, ismét másokat egyáltalán nem juttattak érvényre. A valóban egyetemes (azaz minden kultúrára jellemző vonások) a közvetlen vizsgálódás számára a szó szigorú értelmében hozzáférhetetlenek. Hogy a különböző nációk konfliktusmentesen együtt élhessenek, hozzáférhetővé kell tenni őket.?
Az igazi kérdés az, hogy hogyan? A kultúra történetei, a mítoszok, a népköltészet (a mese, a népdal, a rítusok, a tánc), s az ún. magas kultúra alkotásai (a regény, a vers, a dráma, a film, a média) mind-mind a képzelőerőre vannak utalva. A szó, az írott szöveg, a kép önmagában halott. A holt zörejt, az élettelen betűt, az értelem nélküli képet az emberi képzeletnek kell életre keltenie. Csakhogy a képzelettel mind inkább csehül állunk. Saját pedagógiai tapasztalatom alapján is állíthatom: mire a diákok az egyetemig eljutnak, szinte maradéktalanul kivesz belőlük a képzelőerő.
Az unokáim még a képzelet világában élnek, mire felnőtté válnak, talán ők is elveszítik a szó mélyebb értelmében vett látás velük született képességét. Ez a tény a tudomány számára is evidencia. Nyugati populációkon végzett kísérletek igazolták, hogy ha egy négy-öt éves gyerek elé odateszünk egy közönséges gémkapcsot és megkérdezzük, hogy mire jó, száznál több választ kaphatunk. Egy tízéves gyerek már csak húsz lehetőséget lát, egy felnőtt pedig legfeljebb ötöt. Azaz a modern világ ? jelesül oktatási rendszereink ? egyszerűen elpusztítják a képzelőerőt.
Nem mindig volt ez így. Az ókor, vagy akár Shakespeare korának embere még a képzelet világában élt. Univerzumát emberi képességekkel bíró növények, állatok, természetfölötti lények (istenek, tündérek, boszorkányok) népesítették be. Manapság az egykor nekik tulajdonított ?cselekedeteket? legjobb esetben is vírusok, bacilusok, gének, piacok ?hajtják végre?. Csakhogy ezeknek a ?lényeknek? nincsen arcuk. Nem látjuk őket. Ez persze önmagában még nem lenne tragédia, de a másik embert sem látjuk. És ez már tényleg tragédia. Az archaikus ember önmagát vetítette bele a természetbe. Következésként önmagát is mások (istenek, boszorkányok, tündérek, állatok és növények) ?szemével? nézhette. Azaz minden gesztusát a beleélés (ma úgy neveznők: empátia) határozta meg. A beleélést azonban pusztán a képzelet működtetheti. Azt, hogy a másik milyennek láthat bennünket, közvetlenül nem érzékeljük, pusztán elképzelhetjük. Ha erre már nem vagyunk képesek, nem marad más, csak a gyűlölködés. Az ismeretlentől való nacionalista rettegés.
Azaz, ha a képzelet végképp kifullad, a posztmodern civilizáció omolhat össze.
A képzelet hiánya azonban ez idő szerint leginkább a nemzeteket fenyegetheti. Hiszen a nemzetet ? közvetlenül ? soha nem tapasztalhatjuk. Még ma, a szinte határtalan kommunikáció korában is csupán elenyésző számú nemzettársunkkal találkozhatunk. Nem csak közvetlenül, közvetve sem. A nemzet csupán a képzelet számára válhat realitássá. A himnusz szövegét, Jókai, Mikszáth, Kosztolányi, Móricz, Tamási, Kertész, Esterházy és mások regényeit, novelláit, karcolatait, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, és mások költészetét, Katona, Madách, Vörösmarty, Spiró drámáit, Erkel, Bartók, Kodály és mások muzsikáját, Barabás, Zichy, Munkácsy, Szinnyei-Merse, RippL-Rónai, Csontváry, Gulácsy, Szőnyi, a Ferenczyek és mások festészetét vagy szobrait kell életre keltenünk, hogy magyarnak vélhessük önmagunkat.
Ez egyre nehezebb. A tévé és mobiltelefon által dominált képi kultúránk a képet fojtja meg. Nem felszabadít, hanem idomít. Érzéketlenné bénít. A magyarországiak, a románok, a németek, az angolok a képzelet kifulladásába nem rögtön fognak belepusztulni, mi határon túli magyarok, ha csak nem találjuk meg mindennek az ellenszerét, rövidesen.
Ideje volna észbe kapni?