Az a tény, hogy ma, április 11.-én, József Attila születésnapján, ünnepeljük a magyar költészet napját, közismert. Igy egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a hét elején egyik volt osztálytársam megállított és miközben beszéltünk erről meg amarról, és persze közben világpolitikáról, vámokról, háborúról, békéről egyszer csak megkérdezte: vajon Ady Endre mit írna ma? Vigyázó szemünket hová vessük? Nem tudom – válaszoltam, de a mondat második részét inkább lenyeltem, nehogy megsértsem.
Ugyanis jóval régebben volt, még 1789-ben, amikor Batsányi János, a felvilágosodás költője, a nagy francia forradalom idején arra biztatta a magyarokat, hogy vigyázó szemüket Párizsra vessék. Ugyanoda, ahol Ady Endre más időkben, jóval több mint száz esztendőre rá, azt látta, hogy a francia fővárosba hogyan szökött be az ősz és a Szent Mihály útján miként suhant nesztelen. Dehát ebben nincsen semmi galiba – gondoltam később, hiszen a költők mondatai igazából nem csak akkor érvényesek, amikor bizonyos ünnepnapokon a színészek vagy az iskolások szavalják azokat színpadokról, emelvényekről, hanem amikor szinte észrevétlenül gondolkodásunk részeivé válnak.
Hányszor hallanni, hogy napjainkban, immár a számunkra is lehetséges repülős világutazások korában valaki csak úgy megjegyzi, felszállás után igazi térkép volt számára a táj, anélkül, hogy Radnóti Miklósra gondolna.
Vagy hányszor hallanni egy-egy baráti beszélgetésen, hogy milyen volt egykor a szőkesége annak a lánynak, akinek fiatalkorában udvarolt, anélkül, hogy Juhász Gyula neve ugrana be.
Mint ahogyan minden ősszel, a közösségi oldalakra sok-sok fénykép felkerül, mellettük pedig, kisérőszövegként, szinte ösztönönösen kinálja magát az néhány sor, amelyek már régóta függetlenedtek szerzőjüktől, Áprily Lajostól: „Ne haragudj a rét deres volt, a hegyek nagyon lilák, s az erdő óriás vörös folt, ne haragudj, nem volt virág.”
És ugyanígy, Petőfi Sándor, József Attila, Kányádi Sándor, Tóth Árpád, Arany János, Babits Mihály és sok más költő egy-egy remekbe szabott hasonlata, metafórája túlélve mindenféle időket immár nyelvünk, gondolkodásunk szerves részévé vált, legtöbbször úgy is használjuk a szavaikat, mintha a sajátunk lenne.
És igen, ebben rejlik a költészet mindmáig pótolhatatlan ereje, amelyet soha nem fog megtörni semmiféle mesterséges intelligencia. Faraghat ugyan rimeket, írhat akár irodalomelméletileg is tökéletes verseket, de soha nem lesz képes arra, hogy bármiféle adatbázis alapján érzelmileg is hozzánk közelítsen. Gépies marad, összeilleszthető lesz a gépies hétköznapokkal, a gyors megértéssel, de a látszat ellenére a legbelsőbb, az igazán emberi érzelmek és helyzetek túlságosan egyediek ahhoz, hogy az MI megtalálja és csak a költőknek, a művészeknek, általában az alkotóknak adatik meg, hogy ihletett pillalanataikban rábukkanjanak a bennük rejlő, közös szálakra.
Manapság egy-egy kortárs költő versei papíron, könyvben alig néhányszáz példányban jelennek meg és már-már elképzelni is hihetetlen, hogy a rendszerváltás előtt a több ezres példányszámok sem voltak ritkák, sőt még a több tizezresek is előfordultak.
Jelenleg nincs olyan erdélyi város, ahol a köztereken ne lennének kisebb-nagyobb dobozok, polcok, lerakatok, ahová az immár nem kivánatos könyveket ott hagyják a lakosok. De érdemes észrevenni: közöttük csak nagyon kevés a verseskötet, ezek valahogy, valamiképpen megmaradnak, otthon maradnak, mint ahogyan a magyar versek, mondataik, szavaik, töredékeik is búvópatakként megmaradnak gondolkodásunkban, különböző nemzedékek szóhasználatában.
És a költészet napján talán ez a legfontosabb.
Hogy vigyázó szemünket továbbra is vessük a versekre!