Valamelyik nap egyetemi óráimra készülvén Nádasdy Ádámot hallgattam, aki arról is beszélt, hogy Shakespeare mindig komikus szereplőket is alkalmaz még a tragédiáiban is, a vígjátékokról nem is szólva: gondoljunk a Hamlet sírásóira vagy a Szentivánéji álom mesterembereire.
Hirtelen arra gondoltam, talán ez az egyik titka Shakespeare évszázadok óta tartó hatalmas sikerének: a demokratizmusa. Ő nem nevezte így: azt hiszem, sokkal ösztönösebb és színházibb ember volt, semmint hogy ennyit töprenkedett volna. De attól még a tény tény marad: a hősök, királyok, tündérek, szüzek mellett mindig ott vannak a „nép” fiai, akik úgy beszélnek, ahogy azok szoktak, akik nem vezetik sem az országot, sem a világot.
Szemben Corneille és Racine tragédiáival – ezt is mondja Nádasdy. Vagyis, hogy a francia klasszicizmus tagjai, mint szintén ez a remek ember mondja, „zsebkendőt tartottak az orruk elé”, amikor Shakespeare-t olvasták.
„Az irodalomban csak a dilettantizmus pornográf” – írta Eugen Lovinescu, a nagy román gondolkodó és irodalomtörténész. Shakespeare jóval korábban megsejtette ezt az igazságot, és jóval korábban képviselte is. Ezzel a megjegyzéssel nem valamiféle gügye meccsbe szeretnék beavatkozni, amely például azon rugózik, hogy Arghezi magyar volt-e „először” vagy román, inkább arra irányítanám a figyelmet, hogy a zsenik tehetsége sok esetben szociális is, nem pusztán irodalmi. Hogy egy másik nagy példát mondjak, Brecht nélkül sem lehet sok mindent elképzelni, amit ma evidenciaként kezelünk, például erkölcs és ripacséria összefüggését.
„Talán tágasabb vagyok, mint az élet” – nyilatkozta egyszer Bette Davis, a kiváló színésznő. Azt hiszem, minden forró tehetségű ember tágasabb, mint az élet. Az ilyenekbe belefér nemcsak a spanyol arisztokrácia vagy a görög ókor, hanem a trágár sírásó is meg a koldusok királya. Ezeknek a művészeknek a tehetsége minden irányban óriási, nemcsak a függőleges tengely felfelé mutató szakaszán, hanem lefelé és vízszintesen is.
Shakespeare-t Arany fordította, és Arany sem csak Nagy Lajos királyról írt, sőt, éppen azért írt Toldiról, hogy ne Nagy Lajosról kelljen írnia. Ő persze „szalontai hajdú” volt, de hát Shakespeare sem palotában született. Ez is jellemző: a nagy művészeknek nem kell abban a környezetben születniük, amelyről írnak. Társadalmi értelemben sem Shakespeare, sem Arany nem volt királyi ember, empátiájuk azonban a királyra is kiterjedt. Míg Corneille és Racine szereplői szavalnak, a Shakespeare-éi élnek. És mennyire élnek!
Lehet, hogy Shakespeare, Brecht, Arany és a többiek műveit ezért sem lehet megunni: minden és mindenki ott van bennük, hiszen a koldusok királya is király a maga területén. A halhatatlanok nem azért azok, mert nem halnak meg, hanem mert nem félnek ábrázolni a különböző életeket.