Hogy az idő relatív, azt mindenki tudja.
Én például kétszer megyek tönkre egy utazás alatt: előtte és utána. Előtte, mert nem bírok nem pontos lenni, ezért inkább egy félórával korábban érkezem, mint öt perccel később. Ennek érdekében aztán fejveszetten rohanok, holott tisztában vagyok vele, hogy még egy óra van a checkinből például. Rohanok, mert a pontosság rohanásra késztet.
Utána viszont azért, mert mindenem fáj, az agyam pedig olyan, mint egy halott elefánté. Legutóbb is két napra volt szükségem, hogy magamhoz térjek, s az értelmiségi pánikból – mit kell megírnom és mikorra – ismét működőképesen lépjek porondra.
Közben, az ottlevő napok alatt, teljesen jól vagyok. Fáradtan persze, hiszen ezúttal Kolozsvárra mentem, ahol az Atlantisz harangoz című versenyen 104 versmondást hallgattam meg, a szünetekben pedig csak ettem, beszélgettem és zsűriztem. De hát mégiscsak lelkesült tanulókat hallgattam, akiket szenvedélyes tanárok hoztak oda az ország különböző szegleteiből, esetleg a túlsó végéről. Verseket hallok, többnyire jó verseket – mert azért erősen tartja magát az a leküzdhetetlen előítélet, hogy ha a sorok „szép” szavakat tartalmaznak, akkor az máris vers –, s a tanulók annyira érdeklődők, hogy a díjazás végén még fél órán át beszélgetnek velünk.
A legijesztőbb mégiscsak az, hogy mennyire ki tud tágulni az idő. Én ez alatt az öt nap alatt legalább három hetet éltem, de leginkább kívül voltam mindenen. Azért is szeretem az utazásokat minden fájós láb és zsongó agy ellenére: más történik, mint ami máskor. Az embernek nincs két egyforma napja, de az ilyen napok aztán egyáltalán nem egyformák, radikálisan különböznek egymástól.
Az is elvarázsol persze, hogy egy jó közösségbe térek vissza, amelyet Solymosi Zsolt kovácsolt ilyenné, és ahol minden olykori csalódottságom ellenére úgy érzem, mégiscsak van értelme az életnek és a műveltségnek, s a versmondás nem a középkorba való.
Ha a helyrejövési napokat is odaszámítom, azt mondhatom, egy „igazi” hétig voltam távol. Ez alatt a két nap alatt amolyan minden-melletti állapotban vagyok, mint a funkcionális depressziósok: működöm, de fogalmam sincs, hogyan és miért. Fel kell kelni, fogat kell mosni, el kell indulni.
És amikor ez véget ér, az olyan, mint egy feltámadás.