Nem nagy a valószínűsége, de mifelénk is létezhet olyan ember, aki egész életében nem kóstolt meg egyetlen szalonnakockát sem. De olyan polgártársat minden bizonnyal nem találni, aki ne hallott volna róla.
Tudjuk, hogy a szalonna nagyon jó füstölve, pácolva, szárítva, tudjuk, hogy van aki a vastagot és van aki a vékonyat szereti, másnak az tetszik, ha húscsíkok vannak benne, nem kevesen pedig a paprikával jól beszórtat kedvelik, mondván, hogy az az igazi.
Nos, úgy gondolom, már ennek az inycsiklandó választéknak a rövid felsorolása is elegendő ahhoz, hogy bármiféle szalonnafesztiválon biztosított legyen a siker. Csíkszeredában például a napokban Füst és só megnevezés alatt tartották meg az eseményt, arra is gondolva, hogy a falusi állattartó gazdák és a kisebb élelmiszeripari vállalkozások külön kategóriában szálljanak versenybe, hiszen nem mindegy, hogy milyen fajta az a bizonyos disznó, avagy előkelő nevén sertés, ólban, udvaron vagy farmon tartják, milyen táplálék nyomán, mennyi ideig és milyen úton-módon szedi magára a zsírrétegeket, hová pakolja azokat, majd amikor már boldog lehetne a maga óhajtott kövérségében, akkor hogyan válik meg az árnyékvilágtól.
Mint ahogyan a szalonna utóélete is legalább olyan fontos ahhoz, hogy ne legyen száraz, ízetlen, túlságosan rágós, egyáltalán olyan eledel váljon belőle, amelyet többen, többször is szívesen látnak akár az asztalukon, akár mezei munka vagy egy-egy kirándulás után, néhány fej vöröshagyma és friss kenyér társaságában, olykor néhány pohárnyi pálinka felhajtása után.
Summa summárum: a szalonna tehát étel, eledel, elemózsia, élelmiszer avagy konyhai alapanyag a háziasszonyok netán a mesterszakácsok kezében. Legalábbis így gondoljuk. De nagyot tévedünk, mert a fesztiválon elhangzott beszédekből és a rákövetkező sajtóvisszhangokból megtudhattuk, hogy mindez valójában durván leegyszerűsítő felfogás, és nem tart lépést az idők szavával.
Mert a szalonnafogyasztásnak napjainkban hatalmas társadalmi összekötő szerepe van, a jó szalonna közkincs, identitás megőrző, hagyományápoló, örökség továbbvivő, elkötelezettség bizonyító, az anyaországi és a külhoni magyarok egységét megtartó, igazi közösségi élményt közvetítő, kiemelkedő érték.
Az már csak ráadás, hogy jómagam mindezeket a nemes erényeket és veretes jelképeket máshol, más fesztiválokon, város- és falunapokon hallottam már a pálinkáról, a kolbászról, a töltött káposztáról, a kenyérről, a kürtöskalácsról, a borról.
Ugyanis az utóbbi esztendőkben nagy divattá vált, hogy nemzeti és ideológiai jegyeket és jellemvonásokat aggatunk rá teljesen hétköznapi tárgyakra, fogalmakra, hiszen ezekkel lehet különböző alkalmakkor nagyobbat, még nagyobbat és a legnagyobbat mondani. A csíki szalonnafesztiválra szerintem feltette a koronát az a szerény mondás, miszerint “ szalonna nélkül lehet élni, de nem biztos, hogy érdemes.”
Amennyiben úgy tűnik a kedves hallgatóknak, hogy valahol, valamikor hallották már ezeket a szavakat, akkor egyáltalán nem tévednek. Rögtönzött szellemi játékként, szalonna helyett tegyék be például az “irodalom” vagy a “zene” szót, és akkor már jóval közelebb kerülnek az eredetihez.
És alighanem ahhoz az alapigazsághoz is, miszerint ne keverjük mindegyre az egymáshoz nem találó fogalmakat.
Hogyha nem nyelvi giccsel élő, hanem saját fejünkkel gondolkodó emberek szeretnénk maradni ebben a mindennapos szózuhatagban.