„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”
A William Shakespeare-től származó, Szabó Lőrinc által lefordított idézet a mai nap kapcsán jutott az eszembe… 1957-ben, március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának az évadnyitója, és 1961-től, a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján ezen a napon ünnepeljük a színházi világnapot. Legfőbb célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, illetve tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt.
A helyesírási szabályzat szerint – a magasztos érzelmi töltet ellenére – kisbetűkkel írjuk a színházi világnapot, ugyanúgy, mint a többi ünnep, nevezetes nap, történelmi esemény nevét.
Most irányt váltok, és rátérek egy másik, küszöbön álló évfordulóra. Két nap híján százhúsz éve, 1905. március 29-én született a sokak által Rejtő Jenőként ismert Reich Jenő egy budapesti zsidó család harmadik gyermekeként. Önök melyik könyvét olvasták először? Én A néma revolverek városát.
A magyar szórakoztató irodalom népszerű képviselője és megújítója színész szeretett volna lenni, de tehetség híján színdarabírással kezdett foglalkozni. Kalandokra vágyott, ezért huszonegy évesen, néhány fillérrel a zsebében nyakába vette Európát, majd kis időre a francia idegenlégióba is beállt. 1930-ban visszatért Budapestre, és a színdarabok, cikkek mellett több regényt is papírra vetett. Utóbbiakhoz a kalandozásai során átélt élményeiből merített ötletet, írásait pedig a rá jellemző humorral és öngúnnyal fűszerezte. Most A szőke ciklonból ragadok ki egy megszívlelendő idézetet: „Aki soká tétovázik, az hamarabb szab el egy ruhát, mint aki bátran vág bele a szövetbe.”
Rejtő Jenő a vidám könyveit csak történeteknek tartotta, és szerette volna megírni élete nagy regényét. De a háború és a fasizmus közbeszólt. 1942 októberében az Egyedül vagyunk című lapban megjelent róla egy cikk, amelyben a szerző azt nehezményezte, hogy zsidó létére még Pesten van, és még mindig ír. Akkoriban szanatóriumban volt, onnan munkaszolgálatra vitték, amit nagyon rosszul viselt az amúgy is gyenge, beteges szervezete. Ennek ellenére a mínusz 40 fokos hidegben való hosszú gyalogutakon is magával cipelte az írógépét rejtő kicsi hátizsákját, hogy élete nagy regényével dolgozhasson. Teste azonban felmondta a szolgálatot, és harmincnyolc évesen, Ukrajna hómezein hunyt el 1943. január 1-jén. Ezen a héten lapozzuk fel valamelyik könyvét, így emlékezve rá.