Holnap lesz a színházi világnap.
Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, az Attis Színházi Társulat alapítója és művészeti vezetője, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg: „Egy olyan világban, ahol elszegényedett polgárok a virtuális valóság börtöncelláiba zártan, fullasztó magányukkal körülárkoltan léteznek – vajon meghallja-e a színház a segélykiáltásokat? Egy olyan világban, ahol totalitárius rendszerek kontrollja és elnyomása alatt robotokként kell leélni az életet.”
Terzopulosz így folytatja: „Működhet-e a színház a különbözőségek együttélésének műhelyeként vérző traumáink figyelembevétele nélkül?
Vajon a színház reflektorfénye képes megvilágítani a társadalom traumáit ahelyett, hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet? Ezek olyan kérdések, amelyekre nincs végleges válasz, mert a színház a megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát.”
A színházat a woke ideológia is fenyegeti. Egy tanulmányban gőgös filosz megtámadta William Shakespeare-t, aki szerinte túlságosan „fehérré, férfiassá és ciszneművé” tette a színházat.
Shakespeare száműzésére az irodalmi kánonból és a világot jelentő deszkákról eddig is erős kísérletek történtek. Négy évvel ezelőtt jelentette be a Globe Színház, hogy „kissé átértelmezné” atyjának, William Shakespeare-nek az életművét. Az íróóriás korunkra ugyanis „túlságosan fehér” lett. A „problémás részek”, amelyektől az intézmény „megtisztítaná” a műveit, olyan „faji nyelvezetet” hordoznak, amely már „idejétmúlt” ebben a „csodálatos”, progresszív világban. A Globe akadémikusokat nevezett ki, akik „antirasszista Shakespeare” szemináriumokat tartanak az érdeklődőknek, ahol a darabok „problémás faji és gender dinamikájával” foglalkoznak. Az egyik akadémikus szerint a szemináriumok alkalmával pedig olyan huncutságokról rántják le a leplet, miszerint az író darabjaiban a fehér szín a szépséget jeleníti meg, a sötét pedig a gonoszságot.
A jeles amerikai egyetem saját lapja, a Yale Daily News öt éve tette közzé a hírt, hogy a Bevezetés a művészettörténetbe – A reneszánsztól napjainkig című tantárgyat már nem tanítják. Tim Beringer, a Művészettörténeti Tanszék vezetője szerint a diákság nemtetszésének adott hangot, úgymond „a nyugati kulturális kánon eszményítésével” szemben, mivel az a kánon „túlnyomórészt fehér, heteroszexuális európai férfiak műveiből épül fel”.
Mi jut eszébe annak, aki a színház, a Shakespeare-i univerzum szerelmese ma is. Talán, hogy nem, nem színház, de bohózat az egész világ! No meg, hogy „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Amire rárímel a buta szándék, hogy a múltat végleg el kell törülni. A semmiért egészen.
Kár lenne a művészeteket életellenessé tenni!
„Mi a művészet fényét használjuk a tudatlanság és a szélsőségesség sötétsége ellen” – írta Samiha Ayoub egyiptomi színésznő világnapi üzenetében.
És nagy baj lenne, ha lemondanánk Shakespeare örökül hagyott történeteiről, gondolatairól, axiómáiról. Csak azért, mert a szerző fehérnek született. Ha lemondanánk a színházról, akkor már csak egy shakespeari mondatot ismételgetnénk, ki elhalló hangon, ki eszelősen: A többi már néma csend és vak sötétség!
„Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és egy új erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle formát öltő diktatúrájából” – üzeni Theodórosz Terzopulosz, akivel együtt remélem, a holnapnak is lesz színháza.