Minap vidéken, falusi környezetben élő fiatal művészházaspárral ismerkedtem meg. A szobrászművész férj szülőfalujába költöztek a Temesváron és Bukarestben töltött egyetemi évek után, a más vidékről és más kultúrából származó festőművész feleség követte férjét. Nagyvárosi környezetet, egyetemi karriert hagytak maguk mögött, a hegyvidéki faluban kerestek kibontakozási lehetőséget, megélhetést. A férj édesapja vállalkozásában tevékenykedik mindenesként, a feleség a közeli város egyik gimnáziumában dolgozik rajztanárként, s közben doktori tanulmányait végzi. Emellett mindketten rendületlenül alkotnak, bekapcsolódnak a művésztelepek munkájába, regionális gyűjteményes kiállításokra neveznek be alkotásaikkal, aktív szerepet vállalva a szűkebb és a tágabb térség képzőművészeti életében.
Velük beszélgetve megtudtam, hogy bár néha hiányzik a nagyváros, főként a metropoliszok biztosította sokszínű kulturális élet, az alkotó emberekkel való találkozás lehetősége, jól érzik magukat a vidéki környezetben is, hiszen az alkotás magányos, intim folyamat, ami többnyire a műterem magányában zajlik, gyakran gyötrődések, kínok között – a hiányérzetet a megmutatkozási lehetőségek korlátozott volta gerjeszti. Ez pedig nem a falunak és környékének a hiányossága, ugyanis a környező székelyföldi városok – megannyi önmagát nagyobbnak, jelentősebbnek feltüntetni vágyó kisváros – egyike sem biztosít a művészetek kibontakozásának kedvező feltételeket: bár művészeti oktatás számos helyen működik, a jól felszerelt, a kor igényeinek megfelelő galériák száma elenyésző, műkereskedelem gyakorlatilag nincs, a közgyűjtemények nem rendelkeznek anyagiakkal arra, hogy a szükséges mértékben kortárs alkotók munkáival gyarapítsák állományukat, a műgyűjtők száma alacsony és anyagi ereje meglehetősen korlátozott, az értelmiség és a vállalkozói szféra körében kevésbé dívik a műpártolás, nem hódít a műtárgyak vásárlásának divatja. Emellett az önkormányzatok, közületek sem halmozzák el a művészeket megrendelésekkel köztéri munkák elkészítésére, s e ritka megrendelések is inkább a történelmi események és személyiségek, vagy a kulturális élet jeleseinek realisztikus megörökítésére korlátozódnak, szűk kereteket szabva az alkotói szabadság megnyilvánulásának.
Művészekkel beszélgetve gyakran felmerül a megélhetés és az alkotói szabadság közötti viszony kérdése. Nagyon kevesen vannak azok, akik művészetükből tudnak megélni, de ők is a megrendelők igényeinek, ízlésének kell megfeleljenek. Így a festőnek, kisplasztikát, installációt készítő képzőművésznek többnyire a divatot diktáló és a műtárgypiacot meghatározó galeristák szabják meg a művészi kibontakozás keretét, azt vásárolnak tőlük, amit el is tudnak adni. A köztéri alkotásokat a megrendelő igényei szerint kell elkészíteni, s e megrendelők pedig általában nem rendelkeznek művészi előképzettséggel, a jó ízlés és a jóindulat pedig nem elegendő ahhoz, hogy a pályamunkák közül kiválasszák a legjobbat, s még ha be is vonnak szakembereket egy-egy szoborbizottság munkájába, a döntő szó a pénzt adó politikumé, vagy – mint volt rá példa – a mindenhez értő és mindenről markáns véleményt nyilvánító kommentelőké. Van művész, aki vallja, hogy megélhetését inkább alkalmazott művészetek műveléséből, tanári munkából vagy művészeti, művelődési élet szervezéséből biztosítja, megteremtve ez által a szabad, korlátoktól mentes művészi alkotás lehetőségét. Számos művészt azonban felőröl a megélhetésért vívott harc, a napi munka, az alkotótevékenység háttérbe szorul.
A két, székelyföldi hegyi faluban élő művészt éppen ez utóbbi bántja, ugyanis volt évfolyamtársaik, barátaik körében azt tapasztalják, hogy sokan felhagytak művészi ambícióikkal, és szerencsésnek mondhatják magukat, ha legalább az alkalmazott művészetek terén tevékenykedhetnek, teszem azt reklámanyagot gyártanak vagy restaurátorként dolgoznak. Beszélgetőtársaim szerencsésnek tartják magukat, ugyanis azt tehetik, amit szeretnek: szabadon alkotnak. Vidéken, falusi környezetben.