Furcsa jelensége a szervezetemnek, hogy ha ideges vagyok, dallamok kezdenek dúdolódni bennem. Jól hallják: dúdolódni, én ugyanis azon igyekszem, hogy egyáltalán ne dúdoljak semmit, főleg, ha éjszaka, lefekvés előtt kap el ez a roham vagy micsoda. Ilyenkor próbálok lágyabb, lassúbb dallamokra gondolni, de a szervezet, a test, az idegpálya erősebb, az ő dallama többnyire elnyomja az enyémet.
Szombaton például a Mária főhadnagy egyik számával ébredtem: „Én teve-, én teve-, én teveled oly vígan élek, / ezért, mint hű je-, mint hű jegyesed elvennélek, / kicsi, hát ne csi-, hát ne csinálj mogorva képet / inkább mindent megígérek!” Még látom is magam előtt, amint táncolnak-énekelnek a kolozsvári színpadon erre a dallamra, és egyszerűen nem tudok kiszállni belőle. A szívem zakatol, a torkom lüktet, és közben ez a vidám örvény kavarog bennem.
Remek kifejezés a „magán kívül van”, mert éppen ez történik: nem őrjöngök, nem csapkodok, nem seprem le a tányérokat a konyhapultról, de tulajdonképpen őrülten zavar, hogy nem tehetek semmit ez ellen a melódiazáporozás ellen: ki kell várnom, amíg véget ér.
Ördögi kör ez tulajdonképpen: időnként túlságosan nagy a nyugalom, az ember szeretne egy másik, fantáziadúsabb világba kerülni, megszabadulni a mindennapoktól, a szervezet pedig olykor mintha csak az állítás felét hallaná meg, s a túlságosan nagy nyugalom helyett adna szüntelenül és végeérhetetlenül egy olyan világot, amelybe az első pillanattól belefáradsz, és rimánkodsz, hogy szabadulj meg tőle végre.
Ilyenkor az ember úgy tesz, mint Kosztolányi: „hát fölkelek, nem bánom az egészet”. A bánás úgysem segít, attól nem alszol el, sőt. De nem úgy kelek föl, mint Kosztolányi, hogy „sétálgatok szobámba le-föl, ingben”, inkább olvasni kezdek, attól egy időn túl nagyokat pislogok, elálmosodom és remélhetőleg elalszom. Az élmény azonban, ez a sötét élmény, megmarad bennem, és legközelebb már sejtem, mire számíthatok, bár olyan is előfordult már, hogy egészen nyugodtnak tűntem, aztán mégis dübögni kezdett a szívem.
Időnként eltűnődöm, hogy meg kellene alapítani az álmatlanok ligáját. Az egyik osztályba a „dallamosok” tartoznának, a másikba a „plafonbámulók”, a harmadikba a „hiperaktívak”, akik azért nem alszanak, mert azt a néhány órát sem tudják aktivitás nélkül tölteni; a negyedikbe az „ijedtek”. Egészen elképesztő liga lenne, büszkén válnék a tagjává.