Ha gyermekkoromban megkérdezte volna tőlem valaki, mi leszek, ha nagy leszek, talán azt feleltem volna, hogy politikai elemző. Persze csak akkor, ha tudtam volna, mi az a politika, és mit jelent az, hogy valaki „elemző”. A mai televíziós beszélgető műsorokat tekintve viszont ma sem tudom igazán, mit jelent ez a fogalom. Egyre többen vannak olyanok, akik a politikusok adott beszédeit, nyilatkozatait, úgymond, elemzik. Vagyis „dekódolják” a nagyközönség számára, hogy például az ország vezető embere miért használta ezt vagy azt a goromba kifejezést, kinek szólt valójában az a néhány furcsa jelző, ugyanakkor miért nem mondott egy szót sem ilyen vagy olyan témákról, s egyáltalán, milyen kommunikációs stratégiába illik e politikus szóhasználata, az, hogy mire helyezte a hangsúlyt, s mi az, amiről hallgatott.
Mondom, egyre több manapság a „magyarázó ember”, aki lehet képzett politikai elemző, politológus, közélettel foglalkozó újságíró, „influenszer”, beszélgető műsorba meghívott színházi rendező, gyermekorvos. Mintha sokkal érdekesebb lenne a politikusi megnyilatkozásokat „dekódoló” beszélgetés, mint magának a megnyilatkozónak az olykor körmönfont, félrevezető vagy nem egészen egyértelmű beszéde.
Az effajta beszédekről gimnáziumi irodalomóráim jutnak eszembe, amikor egy vers kapcsán elhangzott a kérdés: „mire gondolt a költő?”. Sokszor nem könnyű ezt megállapítani, hiszen a költői képeket sokszor nem szó szerint kell érteni. Gondoljunk csak Kölcsey Himnuszára, amely Mátyás „bús hadát” említi: ez a magyar király „fekete seregére” utal, nem pedig arra, hogy a harcosok szomorúak lettek volna, mégis hangulatot ad ez a jelző e költői képnek. Ennél nehezebben lehetne magyarázó szavakra váltani Nagy László sorait, amelyben felteszi a kérdést: „Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket?”. Voltak adott politikai korszakokra jellemző értelmezések is, így Ady „Magyar ugaron” című versében könnyen lehetett ugyan felismerni az egykori elmaradott Magyarország szimbólumát, de az utolsó két sornak, (S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett) a kádári korszakban azt az értelmét adták, hogy az a „forradalom”. De már akkor is volt olyan tanár, aki ezt „hülyeségnek” nevezte.
Egy bizonyos: a versek szándékosan tartalmaznak szavakon túli üzeneteket, képeket, amelyek nem elsősorban az értelemre, hanem az érzékekre, érzelmekre hatnak, képzettársításra késztetnek, s emiatt nem magyarázhatóak a puszta ész fogalmaival. A jó irodalomtanár nem általános kulcsot ad tanítványai kezébe, hanem azt a képességet, hogy a diák átérezze, maga értelmezze, hogy a vers számára mit jelent, mit mozgatnak meg benne a hasonlatok, allegóriák, képek. Vagyis értelmetlenné válik a „mire gondolt a költő” firtatása. Egy anekdota szerint amikor Arany János versét elemezve világosan érteni vélték, hogy mire gondolt a szerző, ez utóbbi csak annyit mondott: „Gondolta a fene.”
Bizonyos szempontból a vallásos szövegek is költemények. A Biblia kétségtelenül sokrétű, az élet minden rétegét, reményét, fájdalmát alapjában feltáró alkotás, amely szerintem irodalmi remekmű, mások szerint ihletett szent írás. Azért hasonlítom a költészethez, mert számos bibliai próféta és tanító – köztük Jézus is – példázatokban, hasonlatokban, allegóriákban fogalmazta meg mondandóját, ezek közül aztán némelyeket megmagyaráztak, másokat pedig magyarázatlanul hagytak ránk. Mindenesetre egyházi személyek, világi bibliamagyarázók évszázadokon át megéltek abból, s persze általában őszinte hittel tették, hogy megfejtsék, hogyan kell értelmezni a sokszor talányos szavakat. A „tükör által homályosan” kifejezés jelentéséről például évtizedeken át olvastam jobbnál jobb írásokat.
Egy biztos, a hívő ember számára fontos a bibliai kommentár, amelyben a szakember elmondja, hogy miről van szó a kiválasztott szakaszban, és az hogyan függ össze a teljes Írás üzenetével, megosztja velünk azokat az ismereteket, melyek nem szerepelnek a bibliai szövegben, de amelyek előmozdítják a szöveg megértését. A szerző összegyűjti, és a bibliai szöveghez kapcsolva közreadja azokat a nyelvi, irodalmi, kulturális és történeti ismereteket, amelyek megkönnyítik a Bibliában található üzenet feltárását.
A Hetek című hetilap hat évvel ezelőtti egyik számában azonban egy szerző felhívja a figyelmet a „túlmagyarázás” korlátaira is. Így ír: „Csak az a felismerés a mienk, amit mi magunk ismertünk fel. Nekünk kell a bibliai szövegben megtalálni Isten üzenetét, se az igehirdetők, se a bibliamagyarázók nem tehetik ezt meg helyettünk. A magyarázat nem léphet a Biblia helyébe, … a bibliai kommentár nem helyettesíti a bibliai szövegben rejlő üzenet feltárására irányuló személyes küzdelmet és erőfeszítést”.
A versekhez és a szent szövegekhez képest tehát a politikusi beszédek, bizony, „alacsonyabban szálló” gondolatok, még akkor is, ha olykor fennköltebb szintre próbálja emelni a szónok. A jó politikai beszédek lehetnek azonban valóságos remekművek is, ha jól megszerkesztett módon, megfelelően gazdag szókészlettel, ügyesen célba találnak, s lehetnek akár élvezetesek is. Ez esetben nem maga a politikus a „költő”, hanem inkább a beszédíró, de ő is csupán egyik tagja annak a komplett marketing kommunikációs teamnek, amely minden irányból és minden irányba menedzseli a nagyembert. Persze az igazi bizalmi ember akkor is maga a beszédíró, akinek a legjobban kell ismernie a beszéd előadóját, annak a személyiségére kell szabnia magát a szöveget.
A beszéd elhangzása után az „elemzők” darabokra szedik a beszédírók „műveit”, a politikus szavakba rejtett hátsó gondolatait, az áthallásokat, és így a társadalom remekül „elkommunikál” az értelmezőkön keresztül a hatalommal. Vagy mégsem? A dekódolóknak ugyanis nincs igazi befolyásuk a választókra, hiszen manapság kevésbé számít az elhangzottak tartalma, sokkal inkább a mögöttük felépített, megingathatatlan narratíva üli meg az agyakat, szíveket. Ezért sokan nem szeretik, ha megmutatják nekik a bűvészek trükkjeit, mert nincs édesebb dolog varázslatban élni-halni.